Hogyan lehetünk minta szülők?

Húha, szerintem erről komplett regényeket lehet írni.

De a legfontosabbnak én azt gondolnám, hogy a szülő legyen rendben. Legyen hiteles, következetes, őszinte, tegye helyre a traumáit, legyen valamennyi önismerete. “Dolgozzon magán”

Ha természetesen jönnek a szülőből ezek a dolgok, akkor a gyerek sem érzi, hogy valami fals, a szülő sem játsza magát a végtelenségig. A görcsösséget, feszültséget megérzi a gyerek.

De a tökéletesség eszményét szerintem engedd el, mert te sem vagy isten. Ezt is fel kell vállalni a gyerek előtt, hogy neked is vannak hibáid mert emberből vagy.

Én megvizsgáltam, hogy mit fájlaltam a szüleimtől, milyen sebeim vannak, és segítséggel gyógyítom.

Ha még csak pólyásbaba-korú, akkor is hangosan beszélj hozzá, nevetgélj és meglásd, hogy neki is nevetésre húzódik a szája, majd elkezd a kezével hadonászni, lábacskáival rugdalózni. Azt jelenti, hogy jól érzi magát.

Na egyik szülője valamit nem enged meg, akkor rendszerint a másikhoz megy. Ekkor a másiknak sem szabad megengedni. Meglehet viszont (akár a gyerek előtt) beszélni, hogy mégis nem lehet-e megengedni.

A szülők ne cseréljenek hangosan véleményt a gyerek előtt (tkp. ne veszekedjenek), mert megrendül a bizalma - nem tudja melyiket szeresse, kinek van igaza.

Sokat játssz vele, mert ő még gyerek, tehát játszani akar. A mesét ne a TV-ben nézze, hanem Te mondj neki fejből, vagy olvass könyvből.

Tinédzserként értsed meg őt, hogy már önálló nézete is lehet. Ne engedd, hogy haraggal visszabeszéljen, de értsd meg a háborgó lelkét, hiszen tini.

Gondolj bele, felnőtt fejjel, hogy gyerekként mi volt akkor Neked rossz és vajon most is így látod-e. Ha most is rossznak látod, akkor ezt ne tedd a gyerekeddel.

Van pszichológiai tanácsadó is...

Jókat írnak a többiek. Én azt tenném hozzá, hogy a szülő vállalja magát mint embert, tehát ne akarjon szerepet játszani a gyereke előtt, meg jóemberkedni, amikor amúgy ugyanolyan esendő ember. Ha úgy teszünk, mintha mi mindig minden helyzetben tökéletesek lennénk, akkor a gyerek azt fogja hinni, hogy tényleg azok vagyunk, és hogy neki is annak kell lenni, máskülönben baj van. A szülő is ember, néha mérges lesz, néha téved (és akkor ezt fel is vállalja!), néha vannak esendő dolgai, pl én imádom a gumicukrot, pedig tudom, hogy rohadtul egészségtelen - nem fogom azt mondani a gyerekemnek, hogy sose eszem, hanem azt, hogy tudom, hogy nem kéne, de néha elcsábulok. De csak néha. Ez szerintem jó fajta példamutatás.

A szülők kapcsolatában pedig fel érdemes vállalni, ha valamiben nem teljesen értünk egyet, akár világnézetileg, akár eseti problémákban. A sógornőméknél az van, hogy úgy csinálnak, mintha mindig mindenben egy véleményen lennének, pedig egyáltalán nem. A gyerekek semennyi konfliktust sem viselnek el, ami már az óvodában probléma volt.