Azok a szülők, akik rendszeresen (komolyan) verték a gyereküket, később megbánják a tettüket?

Engem nevelőapám vert sokszor. De elég durván.

Anyám szó nélkül végig nézte mindig.

Most így kb 15év után nevelőapám váltig állítja, hogy így neki köszönhetem, hogy az lettem aki... (az más kérdés, hogy a mai napig kihat az életemre)

Anyám pedig tagadja, hogy olyan volt a helyzet, ahogy én azt beállítom.

Engem is gyakran megvert fater, de még annál is többször tiport a lelkembe szavakkal. Soha nem kért bocsánatot azért, hogy lek*rvázott vagy a hajam tépte, vagy csak mertem máshogy gondolkodni, cselekedni ahogy ő képzelte. Igen, elkeserítő, amikor a szülő földbe döngöli a gyereke személyiségét és nem engedi kibontakozni. Eredmény: introvertált felnőtt lettem, pedig kicsinek nem ilyen voltam.

Na de félre a rinyával.

#27 nincs semmi gond az introvertáltsággal. Egyébként szerintem a megfelelő emberek mellet te is ki szoktál nyílni. :)

Persze ez nem jelenti, hogy amit átéltél gyerekként az rendben van, vagy hogy ne lenne nyoma. De gondolj arra, hogy legalább egy értékes emberrel több van a világon általad. ;)

Engem anyám vert egész gyermekkoromban, most pedig tagadja, hogy mit tett.

Kisgyermek koromban nem tudtam és nem is mertem megvédeni magam.

Később, kamasz koromban egyszer kicsavartam a kezéből a botot és visszaütöttem neki, majd nem bírtam tovább és sikítva vertem szét a tárgyakat a lakásban.

Anyámat csak egyszer ütöttem meg, pedig ő sokszor vert engem a bottal.

Rám hívta a mentőket és bevitetett a pszichiátriára.

A pszichiáter előtt kimondtam, hogy vert engem egész gyermekkoromban, mire anyám:

"Mégis miket beszélsz, én nem bántottalak téged soha! "

Az orvos arra is rákérdezett, hogy mi az a sérülés a homlokomon.

Előtte úgy megütött anyám, hogy fejjel nekiestem a szekrény élének, az hasította fel a homlokomat.

Anyám rávágta, hogy "Jajj, hát megcsapta egy ág futás közben!"

Utána bekerültem a zárt osztályra, bent rohadtam vagy egy hónapig.

Kiderült, hogy mániás depressziós és autista vagyok.

Úgy begyógyszereltek, hogy egész nap szédültem, de miután kijutottam, többé sosem szedtem be a gyógyszert.

Azóta évek teltek el, fájnak az emlékeim a mai napig.

Anyám nem bánta meg, amit tett, sőt: büszke is rá.

Hogy rohadna meg.

De már nem mer engem megütni.

Most már erősebb vagyok nála.

Ha még egyszer visszaütnék, azt túl sem élné.

De nem verném vissza soha, én nem vagyok olyan, mint ő.

Remélem, hogy nem is leszek soha.

Nem tudnám megtenni.

Még vele sem.

Igazságtalan, hogy ezt megtehette velem.

Én nem felejtek el semmit soha.

Sajnos, hogy nem.

Az apám alkoholista. Mindig minden verést letagadott masnap. Volt, hogy megkérdezem tőle, hogy akkor hogy szakadt fel a szám. Azt mondta, hogy véletlenül nekiestem a szekrénynek. Aha.. Véletlenül.

Sokszor nem is kellett innia hozzá, a nevelés része volt. Nővéremet egyszer azért verte bucira, mert az 5 percre lévő suliban hagyta a kulcsát. 8 éves volt ekkor a tesóm.

Azóta eltelt majdnem 30 év és a család hallgat ezekről a dolgokról. (16 voltam, mikor leállt vele, mert visszaütöttem és úgy már nem volt neki buli)

Aztán úgy esett, hogy 1 hónapja súlyos fejsérülése lett és félrebeszélt pár óráig. Olyan dolgokat mondott, amiből tudtam, hogy azóta is emészti őt az önvád és amíg él, így lesz, mert saját maga előtt is tagadja még mindig, pedig tudja, hogy megtette.

Nekem ez elég.