Mi volt az eddigi legnagyobb összeveszésed a szüleiddel?

Hát, sajnos vannak konkrét sztorijaim.

Meg ha tudnád a részleteket, hogy ez alapján a régi "nevelés" alapján mit művel és hogyan aláz, akkor nem mondanád, hogy ne mai szemmel nézzem :)

Jesszusom. Nagyon durvákat írtok... mennyi szülő (nevelőszülő) van, aki azt gondolja, a gyerekkel mindent meg lehet tenni, és bizonyára azt is gondolják, hogy ezek nem hagynak nyomot a gyerekben, kiheverik, vagy szimplán csak eszükbe sem jut, hogy a dolgok nyomot hagyhatnak...

És nem, az nem mentség, hogy "nagyon dühös volt", és csak azért mondott olyat. Van egy határ, amit nem szabad túllépni, még akkor sem, ha olyan dühösek vagyunk, hogy úgy érezzük, meg tudnánk fojtani a másikat.

Úgy látom, nagyon sok "érett" felnőtt van, aki ezt nem tudja...

Gáz. :/

3-as, nem tudom, olvasod-e még, de neked külön: ne kívánd, hogy agyonverjen :) Te se mondj olyat, ami túlzás, hisz bizonyára nem mondod ezt komolyan. Amit te leírtál, na arra nagyon hasonlít egyébként az én esetem. Ugyanez volt a koreográfia, hogy csak mondta, mondta, érzéketlenül, brutál durván belegázolva éppen annak a lelkébe, akin kedve támadt levezetni a saját hülye frusztrációit... és most, az egyik ilyennél, nekem betelt a pohár. Először csak gorombasággal "büntettem" őt, ez nem volt szándékos vagy tervezett - azt hittem, tudok majd vele normálisan beszélni és lenyelni, amiket mondott, de én magam is közben jöttem rá, hogy nem, nem tudok vele kedves lenni, és őszintén? Most nem is akarok az lenni vele. Egyszer az életben valaki érzékeltesse már vele, hogy nagyon nem oké, amit megenged magának! Anyukám, testvérem csak nyelnek mindent, mindig elnézik neki, túllépnek rajta, hát rendben, akkor leszek én az, aki "sztrájkolok". Mert NEM igaz, hogy bármit megengedhet magának, nem igaz, hogy úgy beszélhet bárkivel bármikor, ahogy kedve tartja!!!

Szóval először csak nagyon kimért és goromba lettem vele, ezt nyilván rögtön megérezte, de azt is biztosan tudtam, hogy fogalma sincs róla, miért lettem ilyen. Ugyanis neki TÉNYLEG lövése nincs róla, mi az, ami durva, bántó, egyáltalán nem vágja, nem veszi észre, ha olyat mondott.

A gorombaságomon persze egyre jobban felhúzta az agyát, elkezdett ő is az lenni. Rám szállt. Provokált, szemétkedett, beszólt mindenért, sértegetett, bármi került szóba, mindent arra használt. Én is visszaszóltam neki, hajaj, nem mondom én egy percig sem, hogy én nem vagyok hibás. De egy ponton éreztem, hogy na jó, ez már sok, amit csinálunk. Szerettem volna elmenni sétálni egyet, de nem tehettem, mert épp az ebédlőasztalnál ültünk mind, barátom is... nyilván nem hagyom ott őket hirtelen egy órára. Így jobb híján a mosdóba mentem ki, amikor már tényleg be nem állt a szája és már konkrétan azon dolgozott, hogy a földbe döngöljön. Mondtam, hogy "na jó, én most elmegyek mosdóba". Abban reménykedtem, talán ez őt is kizökkenti kicsit, és mire visszajövök, már nem folytatja.

Haha...

Na és akkor itt borult a bili. Üvöltött. Én viszont nem akartam hagyni magam, MOST NEM! Így hát én is csak üvöltve tudtam válaszolni neki.

Semmi, de tényleg SEMMI olyat nem mondtam (üvöltöttem), ami ne lett volna igaz. Semmivel nem minősítettem, hogy "te egy xxxx vagy", vagy ilyesmi. Csak elüvöltöttem neki, hogy ebből elég, amit csinál. Hogy nyilván eleve fogalma sincs arról, miért is vagyok újabban goromba vele. Lövése sincs. Hát akkor elmondom. Amikor ezt és azt mondtad, amikor a semmiből, villámcsapásként, miközben épp halálosan boldog voltam egy nagy tervem miatt, amit veled osztottam meg, válaszul a földbe tapostál azzal, hogy én egy utolsó nyomorult vagyok, aki messze nem képes ilyesmire stb...

Majdnem elröhögtem magam, annyira tudtam, mi fog jönni. Elképedt tekintet... látszott, hogy csikorognak az agyában a kerekek... teljes meghökkenés. Hogy miket beszélek itt? Mi volt abban bántó? Én nem vagyok normális. Nekem el van csúszva az értékrendem, stb...

Majd aztán valahogy mégis elfogadta, hogy kőbunkó volt azzal a bizonyos beszólásával (is), ekkor azt kezdte el üvölteni, hogy "AKKOR FOGADD EL, NYUGODJ BELE!" (mármint abba, hogy ő ilyen). Erre visszaüvöltöttem, hogy NEM. Nem kell elfogadnom, hogy úgy beszélsz velem, ahogy akarsz!

Ekkor közölte, hogy a barátommal együtt húzzunk a házából, de nagyon gyorsan. A nagymamámtól megpróbáltam elköszönni, közénk állt, hogy takarodjak kifelé. Nem tudtam elköszönni a 92 éves nagymamámtól, akitől minden elköszönésem olyan, hogy talán most látom utoljára!

Mamám pánikolva szólongatott, hogy ő szeretne még látni engem... Jobb híján az ajtóból próbáltam visszaszólni neki, hogy ne aggódjon, találkozunk, nyugodjon meg... Apám erre torkaszakadtából: "NYALJÁL CSAK NEKI, NYALJÁL, NYALJÁL!"

Köpni-nyelni nem tudtam. Annyi járt a fejemben, hogy ez az ember tényleg beteg.

Ránéztem, és annyit mondtam neki (halkan), hogy "Ő a nagymamám."

Válasz: "NA ÉS AKKOR MI VAN???!"

Kiléptünk az ajtón.