Mihez kezdjek az anyámmal? Hogyan tudnék jogilag a nagymamámhoz költözni?

Kb 2 éves voltam amikor a szüleim elválltak,az apám talált magának egy másik nőt. Őszintén a családom nagyon sok mindent elhallgat előlem. Szinte mindennel kapcsolatban. Volt amikor azért hagyot el minket mert lánynak születtem,volt,hogy megunt minket,és hasonlók. Sosem hallottam ugyanazt a mesét. A lényeg,hogy azóta a családom kettészakadt. Az anyám mindig szidta az apámat,az apám pedig az anyámat. Évente alig tudtam találkozni édesapámmal. Mai napig emlékszem ,hogy vagy 4 órával hajlandó voltam hamarabb felkelni csak,hogy szépen be legyen fonva a hajam,és egy kicsit se várakoztassam meg,aztán 1 óra késés után odatelefonált,hogy még sem tud jönni. Ugyanakkor az apámhoz 11 éves koromig nem is mehettem mert az új felesége nem viselt el a házában. Ezért a nagymamámhoz jártam mindig.Imádok ott lenni. Akárhányszor hazajöttem mindig minden megváltozott. Az anyukám és az ő anyukája folyton leszidtak amiért szeretek ott lenni. Így egy idő után el kezdtem szégyelni a saját érzéseimet. Aztán 5 éves koromban megszületett az első öcsém,akit egészen tavaly előttig nem is láthattam,apám feleségének a jó voltából. Akkor éreztem először igazán,hogy az apámnak mindig csak az utolsó helyeken leszek. Aztán sok minden történt amíg a második öcsém meg nem született (ez 4 évvel később történt) Akkor az anyám valamiért elment,nem emlékszem már pontosan mi volt az oka,nem tartott sokáig,de amíg nem volt otthon megint mindenért én voltam a hibás. Akkor először megakartam magamat vágni egy konyhakéssel,9 évesen.Mert úgy gondoltam megérdemlem a büntetést. Végül valami okból nem tettem meg. De a mai napig engem hibáztat,hogy sosem maradt meg mellette egy pasi sem mert 5 éves kislányként nem akartam magamnak másik apát. Itt kezdtem el magamat hibáztatni minden rosszért ami vele történik. Aztán amikor először láthattam az öcséimet csalódtam. Ott állt előttem 2 értelmes kisfiú és én semmit nem tudtam róluk.AZ apám pedig még csak el sem magyarázta nekik ki is vagyok. Egészen 2 évvel ezelőttig az itteni nagymamámnál laktunk ,aztán saját házunk lett. Eleinte sokkal jobb volt,ugyanis a nagymamám ugyanolyan mint az anyám.És itt legalább csak egy embertől kellett hallgatnom mennyire nem érek semmit. Szóval amikor külön költöztünk akkor először mehettem az apám házába. De amint először találkoztam azzal a nővel rájöttem mennyire nem vagyok én oda való. Aztán itthon is minden bonyolódott. SOHA SEMMI nem jó amit csinálok. Ha rendetlen volt a szobám órákon át takaríthattam a végén csak azt kaptam meg mennyire felesleges vagyok a világra. Ha elfelejtettem valamit már rögtön mindent direkt csináltam csak,hogy keresztbe tegyek a saját anyámnak. Pedig ez sosem volt igaz! Én mindig annyira igyekeztem,hogy jó lehessek neki. De bármit tettem bármennyire igyekeztem sosem voltam olyan gyerek amilyet szeretett volna. Volt olyan is amikor azzal fenyegetett hogy elhagy. És azt mondja jobb lett volna ha meg sem születek. Egyszer erről tudomást szerzett az anyukám anyja aki elbeszélgetett vele hogy ilyet nem lehet mondani egy gyereknek,utána minden még rosszabb lett, kitalálta, hogy mindenki összefog ellene. Szidja amit szeretek,és még egy rakat hasonló. Folymatosan lelki terrorban vagyok tartva. A legrosszabb az egészben,hogy mindeddig azthittem ez normáis,minden anya fenyegetőzik,és azt kívánja bárcsak ne léteznél.De a mai napig sokszor elgondolkozom rajta, hogy ezek valós problémák e. De aztán néha megváltozik és én újra és újra elhiszem,hogy minden más lesz. Aztán ugyan oda lyukadunk ki. Minden kezdődik előröl. Eddig 1 éven keresztül győzökedtem magamat,hogy nem fogom megtenni,erős agyok,nem szorulok arra,hogy vágdossam magam. Aztán depressziós lettem,próbálom menteni amit lehet,de nem megy. És borotva után nyúltam,egy darabig működött. Okozott kisebb hegeket, de nem éreztem elég fájdalmasnak. Át tértem az ollóra az bevált. Nem telik el nap, hogy ne vágják meg magam, vagy ne kapjam meg az édesanyámtól a fenti említettek legalább egyikét.Az állapotom folyamatosan romlik másrészt aludni sem tudok normálisan.

A két legjobb barátnőm tud a dologról, és nagy nehezen az osztályfőnökömnek is elmondtam már a problémáimat, egyenlőre nem részletesen mindent hiszen beszélni sokkal nehezebb beszélni róla mint így leírni. Nem tudom meddig bírom ezt az egészet még.