Anyám miért akar mindenbe beleszólni?

Tényleg eléggé nem fogadod el magad, másnak is szemet szúrna.

Amúgy azt változtazsz meg magadon amit akarsz, anyad csak puffoghat, fájhat neki, sok egyebet nem tud.

De azt ne várd, hogy ezek után majd hirtelen boldogabb leszel.

Inkább azt keresd meg, hogy miért hiányzik belőled az önelfogadás és önszeretet.

Megszoksz vagy megszöksz...

Választhatsz.

Elmesélek egy történetet, hátha tanulságos.

16-17 éves koromban hasonló cipőben jártam, én mondjuk 18 évesen külföldi egyetemre mentem úgyhogy a "probléma" így feloldódótt. Egyedüli gyerekként kamasz koromban apámmal elég sok konfliktusom volt, hogy mit engedett, mit lehetett, és mit nem. Nem volt ez másként akkor sem amikor azt találtam ki hogy az éppen akkor aktuális zenei izlésemnek és az ahhoz passzoló öltözködésnek megfelelően szeretnék egy-egy fültágítót és az alkaromra pedig egy teli tetoválást. Akkor úgy éreztem ez lenne az önkifejezésnek, saját identitásom keresésének a sarokköve, úgy éreztem végem, ha ezt nem tehetem meg, ölni tudtam volna bármelyikért. Tinik, fiatal felnőttek sokszor vannak így vele ugye, hogy valamiről nagyon azt gondolják hogy na majd attól, attól jön a boldogság, meg a menőség, meg az irigylésre méltó szociális élet, vagy bármi más.

Long story short, apám végül számtalan ordítós-hisztizős veszekedés után nem engedte. Eljutottunk az "amíg az én tetőm alatt élsz" című fejezetig. Patt helyzet. Utáltam érte. Egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani. Úgy éreztem vége a világnak és sose lehetek olyan, amilyen igazából szeretnék lenni.

Teltek az évek, és pár éve (most 32 vagyok) az jutott eszembe, hogy sosem köszöntem meg apámnak hogy nem engedte hogy elrondítsam magam, és sosem kértem bocsánatot amiért ezért cserébe olyan csúnyán viselkedtem vele. Úgyhogy ezt meg is tettem. Mai fejjel el sem tudom képzelni hogy hogyan tetszhetett akkor a fültágító és hogyan akarhattam egy olyan tetoválást az alkaromra ami ha tetszik ha nem, eléggé lelimitálja hogy az ember milyen munkakörökben tud később elhelyezkedni.

Két tanulság van:

- az egyik, hogy a szülőknek alapvetően az a dolguk hogy azt erősítsék a gyerekükben hogy úgy szépek, ahogy vannak. Képeld el fordított esetben hogy éreznéd magad, ha állandóan azt hallanád anyukádtól hogy ronda vagy, ilyen kinézettel sose leszel boldog, és minden héten plasztikai sebészek weboldalait küldözgetné neked, meg konzultációkra foglalna a nevedben időpontot, mert olyan lapos a mellkasod hogy így senkinek se fogsz kelleni. Ugye, hogy érdekes gondolat? Pedig ha az nem jó, amit anyukád most csinál, akkor annak ez a viselkedés az ellentettje. Jobb lenne?

- a másik, hogy változunk, ahogy idősodünk. Változik az ízlésünk, változnak a prioritásaink. Lehet hogy hozzám hasonlóan egyszer még hálás leszel anyukádnak hogy nem engedte azt amit éppen nem enged.

Nem állítom hogy ez minden szülőre ráilleszthető mert nyilván van aki hozzá nem értésből vagy simán rosszindulatból cseszteti folyamatosan a gyerekét. De tényleg sokan vannak azok is, akik csak a legjobbat akarják neked, és úgy szeretnek, ahogy vagy:)