Szembesítette itt valaki felnőttként a bántalmazó , beképzelt, öntelt szüleit azzal, hogy minden elképzelésük ellenére pocsék szülők voltak? Hogyan zajlott? És mi volt az eredménye?

Erről a szülőfajtáról szól a következő könyv: Peck, M. Scott_Hazug emberek - A gonoszság lélektana.

Az író azt fejti ki, hogy az ún. gonosz embernek az a fő tulajdonsága, hogy NEM ISMERI EL soha semmilyen hibáját, nem akar javítani rajtuk, tagadja, elhazudja őket, ezért hazugságsorozat az egész élete. Velük szemben az a jó ember, akiben van lelkiismeret, empátia, és ha másnak árt, utána ettől rosszul érzi magát, és jóváteszi.

Értelme csak akkor van, ha ez neked bármiféle megkönnyebbülést vagy megnyugvást jelent. Ha azt várod a szembesítéstől, hogy belátja a hibáit akkor csalódni fogsz és csak rosszabb lesz neked, szóval ilyen céllal ne tedd. Normális szülőnek bármikor meg lehet mondani, hogy valami most rosszul esett és azt azonnal meg lehet beszélni. Az általad leírt típus viszont természetesen tökéletes és tévedhetetlen és bármilyen ezzel ellenkező vélemény meghallgatására képtelen. Jó esetben csak hárít. Rosszban neked megy verbálisan vagy fizikálisan esetleg visszafordítja az egészet, hogy minden a te hibád, te voltál pocsék gyerek. Ha nem így tenne sérülne az magáról kialakított énkép, hogy ő mindenben tökéletes és önfeláldozó és hibázni képtelen.

A szüleim szerencsére viszonylag normálisak, cserébe van ilyen kollégám, érdekes egy személyiség csak nehéz elviselni. :(