Egyes szülők miért nem tudják felfogni, hogy jobb nélkülük élni és saját háztartást vezetni?

Okot nehéz mondani, de azt tudom, hogy sajnos soha nem fog változni a dolog.

Én 32 éves felnőtt ember vagyok, msot vettem saját lakást, de gyakorlatilag 10+ éve 200+ km távolságra élek. De a mai napig úgy tudnak kezelni mint "pici gyermekemet".

Amúgy szerintem ez tipikusan olyan szülők viselkedése, akiknek a "gyerek a minden" és a gyereküket egyfajta házi kedvencként tartották, nevelték. Mint egy kiskutyát, ami tulajdonképpen azért van, hogy őket szórakoztassa.

Nincs igazán baráti társaságuk, hobbijuk, társasági életük, és a gyerekükben látják a megváltót aki "mindig ott kell, hogy legyen".

Saját anyám 30+ évesen kérdezte meg tőlem, nem-e akarok haza költözni... hát akar a f..szom már bocsánat.

Amúgy fiatal egyetemistaként kampányoltam, hogy vegyünk lakást. Tudom majd most jól megkapom, hogy mit képzelek, hát mocskos gyerek hogy képzei hogy lakást tolnak alá. De ha 10+ éve veszünk akkor nem most 30+ évesen kellett volna fél életre való hitelt felvenni egy szaroks panelért, hanem rég kifizetett kecóm lenne.

De lényeg a lényeg, mindig volt kifogás "hátha lentebb mennek az árak" "ki tudja Pesten maradsz-e". Összességében akkor is azt éreztem, hogy oylan, mintha az lenne a céljuk, hogy én ne vigyem semmire és vissza kerüljek hozzájuk.

Hozzá tenném, nálunk családi "hagyomány" az a gondolkodás, hogy azért van a gyerekem, hogy majd engem ápoljon, meghalgasson, szórakoztasson.

Miközben ez nem így van.

Hozzá tenném, nálam a rokonság épített ki már fiatalon egy "mekkora szar vagy már" érzést.

Mindig az elvárásokkal jöttek, mikor diplomázok már le, mikor lesz már lakásom, mikor lesz már feleségem, mikor mikor mikor.

Mikor kiderült, hogy Pestre megyek tanulni, akkor megkaptam, hogy jajj, hát hogy fogok én boldogulni, nem lesz ott anyu, hogy gondoskodjon rólam. Aztán csak túléltem valahogy.

Ez is hozzá tett ahhoz, hogy felnőttként igyekszem elvágni minden szálat.

Apám után örökölt házunk rám eső részét szerintem öcsémnek ajándékozom, úgyis ők laknak benne.

Mostmár saját lakásom van alig várom, hogy kész legyen, eddig se nagyon jöttek anyámék hozzám, de meg is mondtam előre, hogy én nem leszek senkinek ingyen hotel, nem lesz kulcs a lakáshoz és hasonlók.

"téged lenyom, és ehhez képest önmagát többnek érezheti"

Sajnos ez is benne van.

Nekem apám volt ilyen. Céltalan, munkanélküli alkoholista. Nyilván megvolt a maga tragédiája, nem szeretett minket, nem volt melója, társadalmi értéke nulla volt, mindenki lenézte. Tpikus gyenge jellemű ember volt.

És hát mit csinál az ilyen? Keres valakit, akihez képest "erős" lehet.

Mint a saját gyereke. Akinek lehet parancsolni, akinek lehet hazudni. Tipikus mondatok voltak az "én házamban" szöveg meg "azt csinálod amit mondom" meg "az a dolgod, hogy" mintha csak az ő rabszolgája lennék.

10-12 évesen már azt hallgattam, hogy én senki leszek, dolgozni nem fogok, semmire nem viszem az életben.

Mindene volt a "ház" amit "ő éptett a maga 2 kezével". Hozzá tenném ehhez, hogy a rokonok segítettek, meg szülők, mindenki, miközben ő részegen feküdt a kertben a fa alatt, nagyapámék meg építették a házát.

Mindennapos mondat volt, hogy "te csak vendég vagy itt" meg "neked sosem lesz ilyen házad".

Mennyire normális egy szülő, aki azt mondja az általános iskolás gyerekének, hogy "neked sosem lesz ilyen szép házad"? Mert szerintem k..vára semennyire.

Amúgy sajnos sok esetben a szülő meg a család a "kötelező rossz".

Bele születsz, mert nincs választásod, aztán azon dolgozol, hogy megszabadulj tőlük és végre élhesd a magad életét mérgező emberek nélkül.

Tudom ez lekezelően, meg szarul hangzik, de sajnos a valóság az, hogy sokaknak az életük olyan mint egy börtön, amiből minél hamarabb ki kell kerülni.

Gratulálok hozzá, hogy neked sikerült megtenni az első lépéseket.

Csak így tovább.

Leírtad az elején,hogy nárcisztikus. Akkor meg mit nem értesz?

Nem az a lényeg,hogy mit csinálsz, ő akkor is nárci marad.

Éljed az életed és kész. Ő meg csináljon, amit akar.