Mindig nekem kell bocsánatot kérni. Túlreagálom?

Kezdjük ott, hogy apámmal nincs jó viszonyom. Ő neki az alkohol az első, utána mások elnyomása.

Folyton rajtunk tölti ki a dühét, minden kis sz@rért veszekszik velünk. Folyton szid hogy milyen szerencsétlen, hülye, életképtelen kölyök vagyok. Fogyjak le mert dagadt vagyok, ne beszélgessek senkivel mert attól csak romlanak a jegyeim, ne játszak számitógépen semmivel mert az fiús, legyek mindig velük stb. És persze én vagyok az aki tönkreteszi az anyummal való kapcsolatát. Viszont ezek mellett én nehogy meg merjek szólalni, mert ő a férfi a házban.

Mindig oda jutunk hogy ő mindent megad nekem. Igen, kapok enni és van telefonom. De szép szavakat nem. Akármit ad azt később az orrom alá dörgöli, mert ő a legjobb apa és nála jobb nem is létezhet.

Ő kezdi folyton ezeket, kiprovokálja. Ha megkérdezem hogy minek csinált meg ha neki megterhelőek a velem kapcsolatos dolgok akkor felhúzza az orrát és sírós hangon azt mondja hogy ÉN megbántottam. (Azok után hogy mindennek elhord.)

Én nekem meg esedeznem kell, hogy végre ne járkáljon felhúzott orral a lakásba. De persze ezután úgy tesz mintha ő semmit nem mondott volna. Jópofizik és kezdődik minden előlről.

Teljesen tűrhető lenne ha ezt nem mindennap vagy minden második nap csinálná.