Felnőttként sok éves terápia során ráébredtem, hogy gyerekkoromban molesztált az apám. Ezer szép emlékem is van a gyerekkoromból, és rengeteget támogatott fizikailag és anyagilag felnőtt életemben is. Nem érdemelte meg a megbocsájtást?

Szia, elnézést, amiért egy év után újranyitom a témát, de véletlenül bukkantam erre a kérdésre és "fejen vágott"...

Hirtelen azt hittem, én tettem fel ezt a kérdést valamikor évekkel ezelőtt. Szóval ismerős a dolog számomra is. Látom, hogy a válaszolók nem értik, hogyan lehet éveken keresztül nem tudomást venni ilyen komoly dologról, mint a molesztálás.

Elmagyarázom. Nekem a huszas éveim végén "jutott el", hogy valami nem volt rendben régen azzal, ahogy apukám viselkedett velem. Az, hogy ezt ilyen későn realizáltam, azzal van összekötve, hogy mindig is olyan gyerek voltam, aki nem mert feleselni, nem mert magáért kiállni, nem mert másokkal beszélgetni. Barátaim ugyan voltak, oviban, általános iskolában és később is, de minél idősebb lettem, annál nehezebben alakitottam ki kapcsolatokat emberekkel. A felnőttek pedig mindig erős autoritásként szerepeltek a szememben.

Ami jellemző volt rám gyerekkoromban, az az, hogy ha valamiért rám szóltak, elfogadtam, hallgattam, még ha nem is én voltam az "elkövető". Hogy mondjak egy nevetséges példát: szüleim pizzát hagytak az asztalon, hogy hazatérve a suliból, megegyem. Barátnőm is velem jött, én megettem a pizzát ahogy volt, ő lekaparta róla a sonkát. Szüleim hazatérve mérgesen megjegyezték, többé nem vesznek pizzát, minek, ha úgysem eszem meg rendesen, hanem válogatok. Én pedig nem mondtam, hogy a barátnőm volt az. Lefagytam és nem mertem megszólalni. Valahogy nem voltam képes kifejezni a szükségleteimet, megvédeni magam vagy kérni valamit, amire szükségem volt. Igazából bábuként éltem.

Első molesztálós emlékem kb 8 évesen az volt, hogy apám aznap éjjel elvileg nem volt otthon, mert egy lagziban zenélt. De arra ébredtem, hogy bejött éjjel a szobámba, leült mellém és simogatni kezdte a melleimet. Erre nem mertem megmozdulni, féltem. Aztán lefelé csúszott a keze, a pizsamanadrágom gumirozott részénél tartott, mikor úgy tettem, mintha ébredeznék és oldalra fordultam. Felállt és elment. Nem tudtam visszaaludni. Lementem anyukámhoz a nappaliba, ő mindig ott aludt és várta, hogy apu hazaérjen. Felkeltettem, rémálmokra panaszkodtam, majd kérdeztem, apu otthon van-e már. Azt mondta, még nem jött meg. Akkor teljesen összezavarodtam, azt hittem, megőrültem, és tényleg csak álmodtam. Pedig valószinűleg apu megjött, megtörtént, amit fentebb irtam, csak közben anyum mélyen aludt a nappaliban és arról sem tudott, hogy apu otthon van. Na de innentől kezdve már magamnak sem hittem 100%-ban.

Aztán 10 éves voltam, mikor apám részegen jött haza (nem ivott, de volt 1-2 alkalom, mikor barátaival kicsit túllőttek a célon, viszont nem volt agressziv, jó kedve volt az italtól és aztán nyugisan elaludt). Anyuval beszélgettek, apu ült a fotelben, anyu az asztali PC-n kártyázott. Apu az ölébe fektetett, benyúlt a pizsamafelsőm alá és a két mellem között cirógatta a bőrömet. Ez nem volt kellemes, de amint irtam, én nem mertem sosem szólni, ha valami nem tetszett. De még nem is lépett át egy általam elképzelt határt, mert még csak akkor kezdett el növekedni a mellem és arra gondoltam, nem azért nyúlkál, hanem csak kedvesen simogat, bár közben éreztem,. hogy nem teljesen oké a dolog. Csak közben ott volt anyu is, és ha ezt csinálja anyu mellett (ugyan ő háttal volt nekünk), akkor biztosan nem rosszból csinálja.

13 évesen üdülni voltunk, apu, 9 éves öcsém és én. Zuhanyozás után szégyellve öltöztem a közös szobánkban. Apu kérdezte, miért szégyenkezem, hisz család vagyunk. Nem mondtam semmit, csak pirultam. Beültetett az ölébe, levette a törölközőt a meztelen felsőtestemről, és arról beszélt, hogy nem kell szégyellnem a növekvő melleimet. Aztán felöltöztem. Kinos volt, egyáltalán nem éreztem, hogy ez oké, de nem csinált semmit, nem ért hozzám.

17 éves voltam, mikor elvitt magával egy fotókiállitásra - fotózás szakkörre járt akkoriban, nagyon szép képeket készitett. Hazatérve azt mondta, a következő témájuk az akt lesz, szeretne engem fotózni - arc nélkül. Belementem, mert nem tudtam nemet mondani, igazából meg sem fordult a fejemben, hogy nemet mondjak, mert én olyasmihez nem voltam hozzászokva. Nem is emlékszem, mire gondoltam, vagy egyáltalán átfutott-e a fejemen, hogy ez nem oké, ezt nem szabad. Megkért, akkor csinálni kell... Anyám a konyhában főzött, közben apám engem fotózott az emeleti hálószobában. Szerintem anyám tudott róla, úgy emlékszem, hogy megbeszélték. Hogy anyámnak ez oké volt, azt mai napig nem tudom magamban hova tenni - hogy ennyire megbizott-e apámban vagy ő sem tiszta pszichikailag... bár soha semmi jelét nem vettem rajta észre semmi ferde hajlamnak. Csak ez...hogy engedte... Igaz, hogy apám tényleg rengeteget és profin fotózott, de akkor is...nem volt anyának furcsa?! Mindegy...

Elkészültek a képek, visszafogottak voltak, szépek, de számomra gusztustalanok. Nem tudom, hova lettek, hol lehetnek most...

Egyszer még apám kivitt engem az erdő szélére egy mezőre, hasonló fotózásra a mezei virágok lágy ölén. Ott már féltem, már túl gyanús volt, de a kisebbik, 5 éves öcsém is velünk volt, igy az kicsit nyugtatott, hogy nem vagyok egyedül.

A 2 fotózás között még volt egy alkalom, amikor hátfájós lány révén, apám felajánlotta, hogy megmasszirozza a vállamat. Máskor is megtette, ha megkértem, ruhában, a nappaliban ülve, tévézve. Ezúttal felajánlotta, hogy az egész hátamat megmasszirozza. A "nem"-et nem ismertem. "Jó", mondtam. De akkor le kell feküdni valahova. Anyám akkor is a konyhában sürgött-forgott. Erről szerintem nem is tudott. Felmentünk az emeleti hálóba, mert nem lehet a kemény földön feküdni, jobb az ágy. Lefeküdtem, apám a combom felé térdelt (ült) és úgy masszirozta a meztelen hátamat. Lejjebb húzta a nadrágomat és bugyimat, azért ("azért"), hogy a derekamat is masszirozhassa. Egyre hangosabban lihegett, mintha elfáradna a masszirozásban, legalábbis erre fogtam, mert nem nyúlt tilos helyre és nem éreztem semmi "gyanúsat", de akkor is bizarr volt a helyzet és kellemetlenül éreztem magam.

Ezekre a dolgokra emlékszem... Hihetetlen, miket éltem át, s mégis a mai napig teljesen jó kapcsolatban vagyok a szüleimmel. Találkozunk, beszélgetünk, segitünk egymásnak, együtt kirándulunk. Hogyan lehetséges ez?! Hogy létezik, hogy gyerekként és tinédzserként nem szólaltam meg, nem védtem meg magam, nem kérdeztem rá anyunál, hogy szerinte normális-e, ami velem történik?! Én tudom a választ...

Sok élményben volt részem gyerekként, szeretetet, törtődést kaptam, gondoskodtak rólam és az öcséimről, összetartó család voltunk és vagyunk. Nem voltak agressziv szüleim, minimális esetben kaptam ki, olyankor is inkább egy-egy pofont anyutól. A baj máshol volt: apám apja. Apai nagyapám agressziv, rossz természet volt, apám sokat szenvedett gyerekkorában, a lelki terror, lealázás felnőtt korában is folytatódott. Egymás szomszédságában laktunk: szüleim napi szinten kommunikáltak nagyapával. Apám sosem volt elég jó, sosem volt elég ügyes. Nagyapám akart mindig mindent irányitani, mindig a legokosabb lenni. A szüleim ettől idegileg ki voltak készülve. Egymással sem amiatt veszekedtek, mert nem voltak jó házastársak, hanem mert olyan volt a légkör, hogy mindenki sik ideg volt. Ebben éltem én is, ebben növekedtem. Full time gyomoridegben. És nem akartam én lenni az, aki mindez mellé még pluszba idegesiti a szüleit – ezért voltam és maradtam mai napig olyan csendes, „jólnevelt“ gyerek, aki mindig szót fogad. Öcséim dettó. Megszoktam, hogy hallgassak, hogy igeneljek, elfogadjak, szót fogadjak, engedelmeskedjek. Ezért nem szólaltam fel magamért. Ezért nem mertem „problémát“ szitani azzal, hogy nevén nevezem a problémát. Mert nem akartam még több rosszat.

Mellette pedig, bár igy olvasva egy-az-egyben szexuális erőszaknak minősithető szinte minden, ami történt, ott akkor, azokban a helyzetekben az én képzeletbeli határom nem volt átlépve. Én úgy fogtam fel, ez még nem az, ez még mindig nem 100% molesztálás. Igy én magam felmentettem apámat a saját vádjaim alól. Azt a 8 évesen éjjel simogatós esetet is csak felnőtt fejjel idéztem vissza, csak akkor kezdtem emlékezni, addig az agyam kizárta a gondolataimból. Érdekes, hogy amikor férjhez mentem, elköltöztem, felfedeztem, hogy érdekes módon nyugodtan alszom éjjel, még akkor is, ha a férjem fel-le mászkál a szobában. magamban nevetve jegyeztem meg, hogy gyermek- és fiatal koromban a legapróbb neszre is képes voltam felébredni, sőt, elég volt, ha valaki csak megfogta kintről a szobám ajtajának kilincsét, én már ébren voltam. És egyszercsak leesett a tantusz. Jesszusom...én nem azért alszom jobban, mert „öregebb lettem“, hanem azért, mert már nincs mitől félnem! Az agyam felfogta, hogy most már a férjem mellett biztonságban vagyok! És valószinüleg a hosszú éveken keresztül azért ébredtem fel minden neszre, mert az agyam tudta, hogy vigyáznom kell, résen kell lennem, még ha alszom is, hogy megvédhessem magam, ha valaki bejön a szobámba! Szüleim mindig is ellenőriztek, mikor éjjel aludni mentek, hogy be vagyunk-e takarózva az öcséimmel (ők másik szobában aludtak). Emlékszem, hogy én mindig felébredtem még mikor le sem nyomták a kilincset és meg is szólaltam, hogy be vagyok takarva. Csak felnőtt fejjel fogtam fel, hogy ezzel védekeztem, hogy ha apám nyit be, tudja, hogy ébren vagyok és ne közelitsen.

Számon kérni nem lennék képes, tönkretennék vele mindent. Ha akkor nem szóltam, nem utasitottam vissza, amikor lehetett volna, kellett volna, akkor most már feleslegesen bolygatnám a múltat. Amikor szüleimmel vagyok, teljesen normális családként tudunk működni, nem gondolok ezekre a rossz dolgokra. A szexuális életemre viszont hatással volt.

Igaz, hogy már igy is regényt irtam, de a saját lelkem megnyugtatására ezt is kiirom magamból. Ovis koromban többször volt olyan gondolatom, hogy ha találnék egy kisbabát, hazavinném, beraknám a kádba és megpróbálnám vizbe folytani. Az oviban nem tudtam aludni, mindig próbáltam magam önkielégiteni, amit az óvónénik persze nem engedtek. 5 évesen olyan gondolataim voltak, hogy elalvás előtt történeteket szőttem a fejemben, hogyan rabolnak el gonosz bácsik, elvisznek magukkal, megkötöznek... hogy honnan is jönnek ilyen gondolatok egy 5 évesnél, el nem tudom képzelni (durva filmeket sosem engedtek nézni a szüleim). Később is hasonló gondolatok izgattak, főleg elalváskor, szexuális izgalomba jöttem attól, hogy elképzeltem, elrabolnak és megerőszakolnak. Különböző felnőtt nő/férfi családtagjaimmal képzeltem el, ahogyan szexuálisan zaklatnak engem. Mindig ez volt a témája a szexuális képzelgéseimnek: az erőszak, a fájdalom, a kiszolgáltatottság.

Az első fiúm 19 évesen volt, ő érzelmileg távolságot tartott tőlem, szakitáskor meg is mondta, hogy neki csak a szex kellett. Ez eléggé összetört lelkileg. Vele szex közben nem éreztem semmit. Komolyan olyan voltam, mint egy gumibaba, teljesen disszociáltam, de nem is tűnt fel nekem, hogy ez nem normális é snem igy kellene lennie egy egészséges kapcsolatban. Abban az időben bulimiás is voltam.

Később összejöttem a mostani férjemmel, aki jó ember. Gondoskodó, kedves, figyelmes, jó férj és apa, van egy erős értékrendje, intelligens. Eleinte szenvedtem a szextől. Kivántam, megvolt, de aztán napokig gusztustalannak, mocskosnak éreztem magam, azért, mert élveztem az együttlétet. De igazán nem tudtam odaadni magam. Lelkileg nem volt átélve. Mindenről képesek vagyunk beszélgetni a férjemmel, de a szex nálam mai napig tabu. Nem tudok beszélni róla, nem tudom elmondani, mit érzek, mit szeretek, mire vágyom. Mivel én igy viselkedek, ezért ő sem próbálkozik felhozni a témát. Ettől függetlenül szerencsére lelkileg közel állunk egymáshoz és szavak nélkül próbálunk haladni a dologban. Sokat olvastam, sokat gondolkodtam, poróbálom magam lelkileg felszabaditani a múltamtól, és oda jutottam, hogy el tudom magam engedni, jól érzem magam, mindent szeretek, ami történik köztünk, szeretek adni é snem hiányzik semmi. De jó lenne lépni egyet és beszélgetni, csak annyira szégyellek... szégyellem a gondolataimat, nem tudom nevén nevezni a dolgokat, nem tudok kérdezni. Próbáltam már, erőltettem magamra, de nem volt jó, nem léptem tovább. A rossz emlékeimről, a mocskos fantáziámról nem beszéltem és nem is fogok. „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek“ alapon leirtam ide. Ha valaki hozzá tud szólni értelmes gondolatokkal, vagy megélt hasonlót, szivesen beszélgetek...

És arra szeretnék még reagálni, hogy egyesek kinevették a kérdezőt, mivel nem értik, hogyan létezik olyan, hogy felnőtt korában jönnek elő az emlékek - pl. egy pszichológussal való beszélgetés során.

Tudományos cikkből idézek:

"Júlia" úgy érezte, hogy valami nem stimmel – de hogy mi, azt nem tudta megfogalmazni. Az egyszerű rossz érzésből fóbia lett, amivel nem tudott egyedül megbirkózni, így pszichiáterhez fordult – és kiderült, hogy a szálak jóval messzebbre nyúlnak, mint hitte volna.

"Az egyik ülésen felbukkant egy emlékfoszlány: totyogóként a nagyszüleim szobájában vagyok, a nagypapa pedig önkielégítést végez úgy, hogy engem vesz célba a nemi szervével – majd belép a nagymama, és ezzel vége szakad a 'filmnek'."

Az elfeledett emlékek általában néhány héten vagy hónapon belül előhívhatók, míg egyeseknél ugyanez évekbe is telhet. Nemcsak azért nem emlékszik az áldozat, mert kicsi volt, amikor az abúzus történt – egyébként nagy valószínűséggel nem is egyszeri esetről van szó –, hanem azért sem, mert az agya így próbálja védeni a megéltekből fakadó traumától.

Az elme – mintegy önvédelemből – igyekszik minél mélyebbre süllyeszteni a traumát. Ez az oka annak, hogy az áldozat elbagatellizálhatja a történteket, vagy egyszerűen „elfelejti”, hogy min ment keresztül.

A sebek azonban sohasem gyógyulnak be, a gyerekkorban elszenvedett abúzus hatása pedig sokszor évekkel később, akár már felnőttkorban nyilvánul meg, mégpedig a legkülönbözőbb módokon. A gyermekként elszenvedett molesztálás szinte biztosan kihat – akár tudatosan, akár tudat alatt – az áldozat önbecsülésére, ami aztán befolyással lehet a kapcsolataira, a karrierjére, lényegében az egész életére. Emellett a zaklatottak körében gyakoribb a szorongás, a depresszió vagy az olyan zavarok, mint a különféle fóbiák, és nagyobb eséllyel válnak függővé.