Érdemes családtag képébe vágni, hogy azért beszélnek vele ritkán, mert mindig számonkér?

Képzelj el egy NAGYON közeli családtagot. Ennek a családtagnak nagyon nehéz stílusa van: okoskodik, egy "oké" helyett is csak magyaráz, magyarázza a semmit, ebben is okosabb a másiknál, kéretlenül véleményez, és nem veszi észre. Mostanság ő is érzi, hogy "neki nem mondanak el semmit".

Ekkor érdemes lenne egyszerűen a képébe vágni, hogy a stílusa miatt nem? Vagy egyszerűen rá kell hagyni?

Az a szint, amikor már a hangja is idegesítő. Nincsen neki jó szava, nincsen semmi pozitív kisugárzása. Ha valami nagyon jó sikerül esetleg, akkor max egy "ok" a reakció. A TV-n csak politikai dolgokat néz, és olyankor csak mondja a magáét, de elkapcsolni nem tudná. Bármikor megszólal, mindig van valamilyen elégedetlenség, számonkérés vonzata (kb mint a közmédia, hogy bármit mondanak, mindig levezetik hogy soros meg brüsszel).

Jött egy munkalehetòség, csak Amerikai relokációval jár. Mondtam hogy ezt azért nem, erre amúgy egyetértett, de aztán "el kéne végezned a mesterképzést, már rég el kellett volna", tehát biztos lehetsz benne, hogy valami kéretlen véleményt oda fog szúrni.

Aztán lett egy jobb ajánlat, napi félórás utazással. "Ok, de aztán kapaszkodni kell, mert..." tehát egyből valami Demoklész kardját kell a fejem fölé emelni, mert amúgy tökmindegy mi lesz, én leszek a felelős.

Tehát egyszerűen annyira megszoktad már tőle, hogy odaszúr, számonkér, vagyha egyiket se tud, akkor szósalátázik, elkezd okoskodni, magyarázza a semmit.

És ennek tényleg az a vége, hogy gyakorlatilag senki nemis akar vele beszélni. Ezt érdemes neki megmondani?