Feltételhez kötött szeretet, örökös hibáztatás, éreztetés szülői oldalról, hogy nem vagy elég jó. Ezt hogy/hol lehet kikezeltetni?

Valószinűsíthető, hogy anyai ágról sérült felnőtt lettem, majdnem 40 éves. Amiket elszenvedtem: örökké elégedetlenség velem szemben, iskola, majd munka miatt. Bíztatva, bátorítva sohasem voltam, de minden (innen nézve egyszerűen pitlák) dolgok miatt jött a csenddel verés, az "anyaszomorító" vagy (iskolai jegyek, amik nemis számítanak semmit).

Sohasem voltam iskolát kerülő, dohányzó, alkoholizáló rossz gyerek, rendőrségi ügyek sem voltak. Munkám során voltak gondok, megéltem néhány kirúgást (de sohasem emberi oldalról, hanem mert kb. 3 ember munkáját kellett volna olyan gyorsan megcsinálni, mint a már 10 éve ott dolgozó).

Olyan is volt, hogy napi 9-10 óra volt, persze túlóra kifizetés nélkül, szabadságra sem mehettünk, majd amikor végre kirúgtak, akkoris megkaptam, hogy "mindig csak téged...". Odáig sohasem terjedt a kritikai érzéke, hogy akkor mégis a munkahely milyen volt??

Nincsen neki jó szava, nincsen semmi pozitív kisugárzása. Ha valami nagyon jó sikerül esetleg, akkor max egy "ok" a reakció. Bármikor megszólal, mindig van valamilyen elégedetlenség, számonkérés vonzata, vagy legalábbis valami túlokoskodás része. Semmiben sem akarok hozzá szólni, mert csak azt "várom", hogy valami ledegradálás, túlzás, nem igaz dolgot kér számon.

Na, és akkor valamilyen felnőtt lettem. Sajnos előfordul nálam a szinte azonnali önmagam hibáztatása, túlzott lelkiismeretesség munkában - még akkoris, amikor arra egészséges érzetű ember csak vállat ránt. Hogy nem érzem magam elég jónak. Még amikor tudom, hogy valamihez nincs közöm, akkoris beindul az a k... lelkiismeret.

Nade még ha nemis sikerült megfogalmaznom pontosan, valami nyomot biztos hagyott. (az is lehet, hogy rejtett nárcisztikus lettem).

Ezt hol, hogy lehetne kikezelni, kiterápeutázni?