Érthető hogy ez rosszul esik a családom részéről?

Kérdezd meg, hogy komolyan gondolta-e az elköltözést, mert ha igen, akkor tájékoztasd, hogy csak rosszabb lesz az anyagi helyzete, mert a lakhatásodat is fizetnie kell. Ha nappalis vagy, az első diploma megszerzéséig el kell tartaniuk.

Ha meg azt mondják, hogy nem kell elköltöznöd, akkor magyarázd el nekik, hogy több pénzt kell adniuk, mert nem jössz ki a keresetedből.

Én teljesen megértem a problémádat. A szülő gyerek kapcsolat alapból nem csak abból áll, hogy a szülők ajándékokkal halmoznak el, hanem egy gyereknek (akárhány éves) szüksége van a szülei törődésére.

Nálam hasonló volt a helyzet, bár a szüleim nem akartak minden anyagi jóval elhalmozni, mert nem tehették meg, de azonkívül, hogy tudtam, szeretnek, olyan nagyon nem éreztem.

Mi sem beszélgettünk soha érzelmi dolgokról, ráadásul annyira különböző a gondolkodásunk, hogy egyszerűen nem is "értenének meg".

Idejük sem volt sok foglalkozni velem, dolgoztak a munkahelyen, aztán otthon a ház körül, hétvégente pedig "közös" családi tv nézés. Volt olyan, hogy beálltam a tv elé, hogy hahó, én is itt vagyok, de ennyi.

Túl sok barátom nem volt, mert annyira féltettek, hogy az volt a természetes, ha suli után hazamegyek, és irány a szobám. Nem kellett izgulniuk, hol vagyok. Szóval nem volt egy izgalmas az élet. Ha el akartam volna menni valahová, persze jött millió kérdés, hogy kivel megyek, hova megyek, mit csinálnak a szülei, ...stb., mert amúgy nem tudták ezeket, és duzzogtak, hogy pl. 17 évesen éjszaka szórakozni mennék, az milyen veszélyes, mi minden történhet velem...stb. Még nekem volt lelkiismeret furdalásom, hogy ilyesminek teszem ki őket. Nem is volt túl gyakori eset, hogy elengedtek.

Anyukám elég rendmániás és kritikus, ezért elég sokszor megkaptam, hogy nem jól csinálok valamit (utólag is úgy gondolom, hogy jó volt, csak nem úgy csináltam, ahogy ő szokta)

Mi jön ebből le? Szeretnek, de azt nem mutatják ki. Viszont egyfolytában kritizálnak, ha nem jól csinálom a dolgokat, legalábbis szerintük. Érzelmi életemet abszolút nem ismerték, ráadásul eléggé elszigeteltek.

Az eredmény: szociális fóbia.

Én léptem és elmentem pszichológushoz 24 évesen. Rendbe szedte a lelki világomat, pl. volt egy olyan feladat, hogy írjak össze magamról 5 pozitív és negatív tulajdonságot, és írjanak össze a szüleim. Öt nem tudták összeszedni az ötöt. Hát ennyi.

Engem viszont soha nem akartak kirakni, támogatták, hogy lediplomázzak. Most, sok évvel később már a férjemmel élem ki az érzelmi életemet, nekik pedig objektíven elmesélem a dolgaimat. Nekik ez elég. Meg már nekem is.

Neked is meg kell tanulnod kezelni a helyzetet, elfogadni, hogy ők ilyenek, alapvetően nem akarnak rosszat. Csak mivel nekik sem tanították meg kimutatni az érzelmeiket, nem tudják hogyan kell. Azt hiszik az anyagi dolgokkal tesznek jót, és most azért sértődtek meg, mert neked nem kellett az ő jóakaratuk. Megérteni nem fognak, azt ne is várd. Kérj bocsánatot, hogy rendezd a helyzetet.

Menj el pszichológushoz, hogy rendbe szedd a lelki világod, ha már ez megvan, könnyebben találsz egy magadhoz illő párt, akivel meg tudod beszélni az érzéseidet. Nem mondom, hogy nem marad majd benned hiányérzet, de azért enyhülni fog.

Csatlakozom a 2.válaszolóhoz.

Néha másképpen kell felfogni adott helyzetet, mint egy másik személy.

Van, akinek a családja teljesen más, mint a tiéd, de ezt dobta neked a gép és neked ehhez kell alkalmazkodnod.

Az én esetem például fordított, mert a szüleim sokszor közeledtek felém és nyitottak voltak a problémáimra, én viszont nem voltam és mai napig sem vagyok az a fajta, aki kimutassa az érzelmeit. Így teltek el az évek és így alkalmazkodtunk egymáshoz: ők elfogadták azt, hogy én nem vagyok az az érzelgős típus és soha nem fogom velük megosztani a gondjaimat, én meg úgy nőttem fel, hogy önállóan kezeltem minden problémámat, amely adódott, mert soha nem akartam a szüleim vagy mások segítségére támaszkodni.

Közöttünk tehát csak az a különbség, hogy míg te akaratod ellenére kerültél ilyen viszonyba a szüleiddel, addig én önszántamból, azaz személyiségemből eredően én hidegebb típus vagyok ( talán jobban jöttem volna ki a te szüleiddel és te az enyéimmel ) , viszont azt tudnod kell, hogy attól, mert valaki nem mutatja ki az érzéseit, még nem jelenti azt, hogy nincsenek. Én sem mutatom ki sűrűn ezeket, de ettől még ott vannak, és a szüleimet szeretem még akkor is, ha ezt nem fejezem ki úgy, ahogyan egy érzelmesebb személy tenné, viszont ez nem a szeretet hiánya miatt van, hanem egyszerűen azért, mert különböző személyiségtípusok vagyunk.

Hasonlóan van ez a te szüleiddel is, akik minden bizonnyal szeretnek téged, csak számukra teljesen más rendszer szerint működik ezen érzések kifejezése.

A végső kérdésedre válaszolva tehát, hogy hibás vagy-e: nem. Talán az eddigi levezetésből neked is lejött, hogy vannak esetek, amikor nincsenek hibák. Eltérő felfogások és hozzáállások vannak, amelyeket irányítani kell és olyan módon kezelni, hogy az mindkét fél számára megfelelő legyen.