Miért csalódnak a szülők a felnőttkorba lépő gyermekeikben? Miért tojnak a szülők, nagyszülők fejére?

Ne jussatok el addig, amíg mi.

A gyerekkorom nagy része... nem érdekes. A szüleim mindig is csak akkor foglalkoztak velem, amikor hoztam az elvártat és "ki lehetett tenni a kirakatba" (22éves korom óta külön élek). Felnőttem, magamban megbocsátottam. Miután elköltöztem, melóztam, lediplomáztam (elég jól ment a szekér): támogattam őket, vittem ide-oda... stb. Az idill után, amikor bajba kerültem (majdnem az utcára, betegen, munka és tartalék nélkül - mivel a betegség és a munkanélküliség egy pillanat alatt elszipkázza a tartalékot) akkor kib.sztak az életükből, mint macskát sz.rni. Nem hogy nem segítettek egy darab száraz kenyérrel sem, de pl. meg sem hallgatták amit mondok. Ráadásul amikor hazalátogattam, azt kellett mondanom mindenkinek, hogy melózom és minden flottul megy... akkor döbbentem rá, hogy minek neveltek (pl. gond nélkül szemet húnytam a gyerekkorom miatt). Azóta nem voltam otthon. Akkor még segítséget kértem; erre már nem is szóltak hozzám. Kikecmeregtem a bajból (egészen jól megy :) ), de a részemről ennyi volt a család. Úgy fogom fel, hogy a nehézség eltakarította mellőlem a sz.rt (már bocsánat) és kellett az ordenáré nagy pofon, hogy észhez térjek.

Egyébként; egyke vagyok, az egész fiatalkoromban dolgoztam nekik / mellettük (tehát akkor sem voltam ingyenélő) és a szülőknek lenne miből (indulásnak se kaptam egy fillért sem). Igazából nem is az anyagiak fájtak, hanem hogy kutyába sem vettek engem a gondjaimmal együtt... a hangjuk pedig tele volt lenézéssel.

Most - mint szülő - Te csodálkozol azon, hogy nem engedem őket a közelembe? Se gyerek, se család, és unoka se lesz. Semmijük sem kell: ők sem (a vagyonuk sem).

Ne hagyd így eldurvulni: keresd a társaságuk és próbáld meg megérteni őket... ha akarod még azt a családot.