Szülők, mit reagálnátok, ha a lányotok elmondaná, hogy sokat gondol az öngyilkosságra?

Tudom, hogy nehéz dolog. Nekem is volt nagy hullámvölgyem (inkább szakadékom), aminek az alján tettem egy ilyen kétségbeesett lépést (megdöbbentő a közöny a vonal másik végén, nemde?). Természetesen; le se sz.rtak. Amikor - a semmiből - megvolt az első rohamom és majdnem meghaltam a kórházban, a szüleim kiröhögtek, hogy az "ételallergia nem betegség és pár pattanás még nem a világ vége... :)))" - a nővérke - aki rávett a hívásra - azóta borogatja magát.

A szerencsém, hogy a párom révén találtam egy új családot, akik a bajban is mellettem voltak. A sors fura humora, hogy amikor a szüleim bajba kerültek, akkor ugyanúgy kaparták az ajtóm mint én az övéket... de ugyanazt kapják, mint amit én tőlük.

Nyugi; fogják még kaparni az ajtód (az idő neked dolgozik)

Természetesen komolyan venném, főleg 18-22 éves korban, hiszen addigra már felnőnek.

komolyan elbeszélgetnék vele, bíztatnám, ösztönözném az életre, és természetesen elgondolkodnék azok is, mit kell nekem is másképp csinálni.