A szülők tényleg annyira elfogultak, hogy nem látják a gyerekeik hibáit, vagy csak nem foglalkoznak velük?

Minden szülő elfogult a saját gyermekével kapcsolatban. Ennek a mértéke azonban változó lehet.

Például én tudom, hogy a gyermekeim nem tökéletesek és nem is csodagyerekek. De én így szeretem őket. Általában tisztában vagyok a gyengeségeikkel és ezen próbálok erősíteni. Sokan ezzel nem így vannak. Nekem is vannak ismerőseim, akiknek a gyermeke túlsúlyos, súlyosan beszédhibás, de sem a táplálkozására nem fordítanak külön figyelmet (McDonalds, meg a napi édességgel való tömés az megy), sem pedig a beszédfejlődésére. Nekem a középső kisfiam beszédhibás. Mikor elkezdtünk logopédiára járni 8 hangot tévesztett. Azóta gyönyörűen ejti az r hangot, tudja a különbséget a b és a p között és sorolhatnám, tehát fejlődik. Ha nem figyel oda és hadar még mindig téveszt, de ha koncentrál már nagyon szépen megy neki. Tehát a mérték nem mindegy. Így tehát mindenki elfogult, de nem mindenki ugyanannyira... :)

Frusztráció ért az iskolában? Ha egy konkrét szülővel van problémád, ne általánosíts. Igen, a szülők valamennyire elfogultak a gyerekükkel szemben, és természetes, hogy nekik (nekünk) a sajátunk a legszebb és legokosabb. Emellett persze látjuk a hibáikat is. A kérdésedben felvetett "probléma" pedig lehet igaz is, és nem is. Lehet egy gyerek okos, szorgalmas, lusta és ezek bármelyik variációja. Szorgalommal nagyon sokáig lehet kompenzálni a kevésbé kimagasló képességeket, és lustasággal nagyon el lehet tolni egy remek képességű gyereknek is az eredményeit.

(csak csendben jegyzem meg, hogy betűket senki sem tud kiejteni, mert azokat leírjuk, a hangejtési hibák pedig függetlenek a gyerek képességeitől és szorgalmától.)

Az én apám abszolút nem elfogult, sőt semmi se jó neki amit én csinálok. Nem vagyok már gyerek de amikor iskolás voltam akkor ha 5-öst hoztam akkor sose dicsért meg, bár ez ritka volt mert nem voltam jó tanuló.

Ha vmit itthon jól megcsinálok akkor csak kritizál hogy sokáig tartott vagy hogy ez alap dolog.

Vettem robogót a saját pénzemből. Az volt a baja hogy miért nem autót veszek mert ezt télen nem tudom használni.

Később vettem autót, erre is én gyűjtöttem össze a pénzt. Most az a baja hogy miért vettem meg ha nincs itthon garázs.

Nem büszke arra hogy vettem egy autót a saját keresetemből.

na én olyat tudok,hogy anyukám tanárnő és az egyik tanítványa 7 évesen már ment a 80 kg felé.Mint kiderült anyukája büszkén ecsetelte hogy baba korában 1 kg csirkét etetett vele,hogy erős legyen(persze pépesítve) mikor anyukám elmondta neki,hogy ebbe a gyerek bele fog halni és ő nem nézi végig a szenvedését,ezért inkább átadja egy másik kollégájának,akkor még az anyukának állt feljebb és beakarta perelni. Később amikor már csak úgy tudott lépcsőzni a gyerek,hogy hátulról tolták a szülei érdekes módon a gyerek maga kezdett el fogyózni:S

Vagy egy másik: a gyerek láthatóan beteg ,görcsösen szorítja a kezeit,nem tud koncentrálni,korához képest nem felsős tagozatosként viselkedik,inkább mint egy alsós és még egyedül sem tud hazatalálni,pedig a házukból látják az iskolát:S anyukám elmondta.hogy vigye el szakemberhez,mert akkor kiderülnek a problémák és akkor legalább pár tantárgyat nem kéne tanulnia(pl matek) mire anyuka felháborodott hogy nincs is semmi baja.Azóta is mindenhova kísérik,de azt nem ismerik el hogy baja lenne.

Szerintem óriási hiba általánosítani! Igen, vannak szemellenzősen elfogultak és vannak akik reálisabbak a gyerekkel kapcsolatban illetve a másik véglet akik mindenben a bajt látják, vannak akik tojnak a gyerekre és vannak akik túlzottan odafigyelnek rá, na meg vannak akik megtalálják az arany középutat ebben is.

Ha valakivel konkrét gondod van, beszéld meg vele/velük, ne itt vádaskodj, mert ez nem visz közelebb a problémád megoldásához.

Nekem volt egy konkrét esetem: Karcsika, aki éppenhogy átlagos képességű, de nagyon szorgalmas gyerek volt, borzasztóan szeretet és figyelemhiányos. Az iskolában szépen fejlődött a család visszahúzó ereje ellenére, mentoráltuk, támogattuk mindenhogy ahogy lehetett, de szülők semmiben nem voltak partnerek, mindkettőt sötét volt mint a fekete föld. Továbbtanulási időszakban behívattuk a szülőket (kb a huszadik alkalomra jöttek el, addig egyszer láttuk őket), elmondtuk, hogy Károly nagyon szorgalmas, az eredményei ezt hűen tükrözik is. Az iskola támogatná őt hogy erős gimnáziumba kerüljön, akár specifikusan nyelvi ösztöndíjjal külföldi gyakorlatra is, vagy amit kitalálunk neki, bármilyen ösztöndíjas programba betoljuk, menjen, tanuljon! De van egy probléma, ami már nem tűr halasztást: annyira megromlott a gyerek látása, hogy muszáj lenne szemüveget csináltatni neki, jó látás nélkül nem tud továbbtanulni ugyebár, meg különben is, kéne neki szemüveg a mindennapi élethez. erre a szülők teljes összhangban, totál felháborodva: dehát Karcsika a legnagyobb és legerősebb gyerekük, jól tud dolgozni, szombaton is ő hordta ki a legtöbb deszkát az ácsoknak! Csak nem képzeljük, hogy majd tanulni fog pénzkeresés helyet? ÉS azt meg ne higgye senki, hogy az ő családjukban szemüveget hord majd bárki a világ szégyenére! Azt már nem! Minek olvasott annyit? Nem lesz szemüveg és nem lesz középiskola, menjen melózni!

és úgy lett. Ment, robotolt, mire össszegyűjtött annyit hogy magának csináltasson szemüveget, már szódásszifonalja kellett neki. Később baleset érte, leszázalékolták, lecsúszott. Akkoriban megkeresett minket, felkaroltuk, elvégzett egy szakmunkásképzőt, nyelvvizsgázott, két okj-t megcsinált. Távmunkában otthonról dolgozik, megműttette a szemét, van menyasszonya (hallássérült de egy tünemény!), boldog ember.

A szülei szűklátókörűsége miatt kiesett közel két évtized az életéből

Bár inkább elfogultak lettek volna vele!

Rengetegen vannak, akik elfogultak a saját gyerekükkel szemben és én azt gondolom, hogy amellett, hogy az objektivitás nagyon fontos, egy mértékig az elfogultság, büszkeség is egészséges. Viszont, nyilván rengetegen túlzásba viszik. Szerintem a probléma ott kezdődik mikor a szülő egyszerűen nem képes elfogadni a gyerekét és a képességeit. Úgy gondolom, hogy ha a szülő biztatja és támogatja a gyereket, dicséri az jó mert nyilván a legtöbbet kell kihozni, de mindenkinek mások a képességei, a határai és szerintem ezt sok szülő rosszul kezeli. Nyilván mindenki szeret dicsekedni a gyerekeivel, de ahogy eddig tapasztaltam sok helyen már egyfajta verseny megy a szülők között, hogy kinek a gyereke jobb, szebb, okosabb és szerintem ez nem normális és a gyereknek sem tesz jót, ha folyton méregetik.Én az osztálytársaimon látom például, hogy megszakad a tanulásban, jár különórára, próbálkozik, de a matek hármasnál-négyesnél nem megy neki jobban, de a szülei erőltetik és mindenáron műegyetemre szeretnék küldeni és nem mondom, hogy lehetetlen dolog mert tanulni, gyakorolni kell és igazából meg is éri, de a szülei erőltetik és ez nem tesz jót neki, látszik is rajta, holott lehet, hogy egy szakközép vagy szakmunkás jobban menne neki és remek asztalos lenne, most mondtam valamit. Tehát szerintem az veszélyes mikor a szülő a dicsekvés, büszkeség érdekében ilyen tévképzetekbe hajszolja magát és nem látja reálisan a dolgokat.

Egyébként a beszédhibán nem minden esetben lehet változtatni, legalábbis nem mind javul meg logopédussal és mondókákkal. Szervi problémák is lehetnek a háttérben, amik akadályozzák a helyes hangképzést. Valamint ez egyébként nem olyan nagy probléma (nyilván ha már súlyosan és nem igazán érthető a beszéd akkor igen) és sokan nem akarnak ezzel foglalkozni, ami érthető is. Én jártam logopédushoz több évig, de semmi nem változott és így, hogy nem tudom szépen kiejteni az s, az sz és a cs betűt teljesen jól vagyok, nincsen belőle semmilyen hátrányom, sőt igazából már hozzászoktam, már hiányozna is, de így beszéd közben nekem már fel sem tűnik.

De, szinte minden szülő elfogult a saját gyerekével kapcsolatban. Ki jobban, ki kevésbé. Ki tojik magasról a gyerekére, ki az első köhintéssel rohan vele az orvoshoz.

Én a kérdésed első részét nem értem. Két diplomás vagyok, a szüleim is diplomások. Igen, ha nem sikerült valami, azt általában ráfogtam valamire. Volt hogy fáradtságra, betegségre és volt, hogy arra, hogy nem készültem fel rendesen. Az vesse rám az első követ, aki sosem teljesített még rosszul pl. kimerültség miatt! Miért mondaná anyukám (aki szeret), azt a szomszédasszonynak, hogy egy büdös lusta disznó voltam, amikor ez nem igaz? Én miért bántanám szavakkal a gyerekemet (akár a háta mögött, akár szemtől szembe), amikor nem tehet arról, hogy beszédhibás pl.? Másnak mi köze van hozzá, hogy én ezt hogy dolgozom fel?

Simán lehet, hogy ő így szokta meg, így fogadta el a gyerekét, nem egy problémának élte meg, amin javítani kellene. Nem tudhatod milyen lelki okok vannak a dolgok hátterében és azt gondolom, hogy két eset alapján nem is ítélheted meg az összes szülőt.

Elfogult vagyok a gyerekemmel és igen, fényezem, ha mással beszélgetek és szóba kerül, mert szeretem és büszke vagyok rá. Egy elégtelen dolgozat miatt nem fogom lusta disznózni, sem kitagadni! Meg kell tartani a normális szintet, ami még nem fellengzős, elszállt és nem is esik át a ló túlsó oldalára, ez ilyen egyszerű.