Mit csináljak? Nagyon szomorú vagyok?!

Az lenne a probléma, hogy anyámat és engemet csak a tanulás köt össze, amikor is üvöltözik velem a jegyeim miatt meg bejön a szobámba tanítani. Azt meg sem kérdézi, hogy milyen a kedvem, hogy vagyok, esetleg mitől ilyenek a jegyek. Tudom hogy fáradt, de két szó nem hiszem hogy a nehezére esne...

Ha mondom tinilány létemre, hogy menjünk esetleg majd hamarosan plázázni (amilyen világ van örülhetne hogy nem tojok rá hanem el akarok vele menni szeretetből meg megszokásból) akkor nekiáll paradézni, hogy a jegyek meg a többi... és az a baj, hogy semmi más témánk nem lehet, mindig a tanulásról kezd el rikácsolni, és ha 1 mondatja nem is arról szól már azonnal belefűzi a tanulást, arra meg nem gondol, hogy a gyereke esetleg éjszaka sírna, vagy hogy megkérdezze hogy vagyok...