Egyenrangú-e a felnőtt szülő és a felnőtt gyerek?

1, Attól függ miben.

2, Nem, de pont ugyanígy a gyerek se teheti meg.

3, Igen.

Utilsó itt 20név felettiről beszélünk, az "kisgyerek"?

Van ahol a 30 as is kisgyerek hála a szülőknek,aztán sirdogálás van h életképtelen..

Leírhatnád a konkrét esetet.

Mert nem mindegy, hogy a szülő abba szól bele, hogy a gyereke miért drogozik, vagy abba, hogy miért nem húz vastagabb kabátot.

Elvekről, elméletekről felesleges beszélni. Minden a konkrét helyzettől függ. Azért vannak olyan komoly dolgok, amikor nem az a jó, ha mindenkire mindent ráhagyunk, hadd tanuljon a saját hibájából. És ez független attól, hogy szülő-gyerek vagy akármilyen más viszonyt nézünk.

Szerintem senki sem nézné szó nélkül, hogy a szerette tönkre teszi az életét.

"4) Vélt vagy valós gond (mint pl. rossz életvitel, drogozás, stb.) esetén, a szeretetteljes figyelmeztetéseken túlmenően, beleavatkozhat-e a szülő önkényesen a független felnőtt gyereke életébe, ha gyereke határozottan kérte őt, hogy ezt ne tegye?

A szülő részéről mit jelent ilyenkor "szeretni"?

A) Azt, hogy tiszteletben tartja a gyereke kérését, akaratát, magánszféráját, és nem avatkozik bele az ő életébe, még akkor sem, ha saját kárán lesz kénytelen tanulni?

B) Vagy azt, hogy megakadályozza, hogy a saját kárán tanuljon, ha kell erőszakkal is, és olyan áron is, hogy talán egy életre megharagszik rá a gyereke?

Megj.: Az utóbbi (B) elvet követve, életvezetésbeli véleménykülönbség esetén, egy manipulatív szülő "veszély"-re hivatkozva bármikor önkényesen beleavatkozhat a gyereke életébe?"

4) Szerintem teljesen természetes, hogy a szülő félti a gyerekét, főleg akkor, ha úgy látja, hogy nem megfelelő életvitelt folytat, és ezen a felnőtt gyereknek sincs mit csodálkoznia: egyszerűen így működnek a szülők, így vannak összerakva, felelősséget éreznek a gyerekük dolgai iránt (és ezt felfogni szerintem elég tíz-húsz év is, nem kell hozzá elkezdeni drogozni, hogy kiderüljön).

De hogy beavatkozhat-e a gyereke életébe a szülő, az szerintem független attól, hogy milyen a gyerek életvitele: annyira avatkozhat bele, amennyire a felnőtt gyereke hagyja. Ha a gyerek úgy látja, hogy nem elég a határozott kérés, továbbra is jobban bele akarnak avatkozni a szülők az életébe, mint amennyire az neki tetszik, megteheti, hogy megritkítja a találkozásokat, a telefonhívásokat, megteheti, hogy egyre kevesebbet mond el nekik arról, hogy mikor hol jár, mit csinál, végső soron akár teljesen meg is szakíthatja a kapcsolatot a szülőkkel. Rajta múlik. Felnőtt ember.

Ha viszont nem szakítja meg a kapcsolatot velük, vagy legalábbis nem teljesen, az nyilván azért lehet, mert valamiért neki is fontos a kapcsolat, és akkor viszont a "valamit valamiért" elv lép működésbe (akár tetszik, akár nem, ilyen az élet): cserébe azért, hogy nem kell teljesen nélkülöznie a szülőket, el kell viselnie, hogy márpedig ők nem tudnak kibújni a bőrükből: a szeretetükhöz a féltés is hozzátartozik ugyanúgy, mint amikor még kicsi volt, tehát ha indokoltnak látják, igenis meg fognak tenni olyasmit is, ami a gyereknek nem fog tetszeni - ugyanúgy, mint ahogy kiskorában is elrángatták őt a konnektortól, ha készült belepiszkálni valami dróttal, még akkor is, ha a gyerek bömbölni kezdett, mert úgy érezte, hogy a legkedvesebb tevékenységét zavarták meg.

A gyerek kiskorában is ugyanaz volt, mint felnőtt korában, vagyis hogy a szülők a saját lelkiismeretük által diktált határ átlépésekor avatkoztak csak bele a gyerek életébe: a konnektor nem játék, de hogy a legóból mit épít, azt rábízták. De sokféle szülő létezik, ezért minden egyes szülő és minden egyes gyerek esetében máshol és máshol van a határ, ráadásul folyamatosan eltolódik, ahogy a gyerek egyre idősebb lesz: van olyan, aki egy óvodásra azt is ráhagyja, hogy egyáltalán akar-e sálat felvenni vagy nem; más szülő eldönti helyette, hogy márpedig fel kell venni, de választási lehetőséget azért ad, hogy melyik legyen, a kék-e vagy a zöld; és olyan is van, aki még ennyi szabadságot sem ad, hanem azt mondja, hogy márpedig a kéket veszed fel, és indulás. De ettől még mindegyik ugyanúgy szeretheti a gyerekét, és ugyanolyan jót akarhat neki! Amikor a gyerek már felnőtt, akkor is ugyanez a helyzet, csak persze máshol vannak a határok (pl. az egyik szülőnél rendszeresen berúgni még oké, de rendszeresen lőni magát nem oké; a másik szülőnél már az is gáz, ha egyszer leissza magát, stb. A nagy különbség az, hogy felnőtt gyerek megteheti, hogy a világ túlsó felén piszkálja a konnektort, nem ott, ahol a szülők tudomására juthat, ha nem akarja, hogy elrángassák onnan. És ha úgy érzi, hogy valóban nincs valós veszély, a szülő csak manipulálni akarja, akkor valószínűleg tényleg a kapcsolat lazítása a jó döntés - miközben a szülő részéről viszont az a jó döntés, ha nem hagyja, hogy lazuljon a kapcsolat, ha tényleg úgy érzi, hogy a gyerek a vesztébe rohan...