Szégyelnem kéne azt, hogy huszonéves korom ellenére még mindig otthon lakom?

Egyrészről meleg vagyok, így pedig nehéz olyan társat találni, aki hosszabb távra tervez, vagyis az összeköltözés sem opció.

Másrészről, albérletet kivenni pedig egyszerűen nem éri meg Pesten. Akkor minden hónap végén gyakorlatilag 0-ra jönnék ki. Pesttől 35 km-re lakunk, 40 perc tőlünk busszal a metróvégállomás. 15 éves koromtól, mindig is itthonról jártam be gimibe, aztán az egyetemre, nem mentem koliba. 2 éve diplomáztam, azóta dolgozom, így havi 40 ezret a szüleimnek adok a fizetésemből. (Nem kérték, de szerintem így fair). Szoktam segíteni a házimunkában is; porszívózok, mosogatok, mosok, nyáron füvet nyírok, néha még főzök is. Nem is tervezem, hogy pár éven belül elköltözzek, inkább csak akkor szándékozom, amikor már megspóroltam annyi pénzt, amiből egy kis lakás kijön (sajnos ez a jelenlegi emelkedő árak miatt még plusz több évnyi spórolást követel)

Társadalmilag mennyire "elfogadható" ez az életmód? Sokszor megkaptam már az anyuci pici fia jelzőt, meg azt hogy a mama hotelben lakom. Szerintem még mindig jobb a saját családoddal élni, mint egy lakóközösségben idegen emberekhez alkalmazkodni. Inkább élek így 40 éves koromig, a napi 2 óra ingázást is megéri.