Mire jó ez a szülői hozzáállás?

Ha a gyerek jó jegyet kap, önként besegít a házimunkába, külön dícséretben részesíti az iskola, szóval valami pozitív eredményt ér el, akkor nem kell megdícsérni, nem kell megjutalmazni, az a jutalma, hogy nem lesz megszidva/megverve. A tökéletes teljesítmény a normális, ha valamiben nem nyújt a maximum felett, akkor selejt.

Ha valamiben nem nyújt maximumot, akkor meg büntetés (egy 3-assért akár fél évre is el lehet tiltani a zenehallgatástól, TV-től, olvasástól).

Sajnos engem is így neveltek. Mindig mondták, hogy felnövök, és majd megértem, de nem értem.

Ha valamiből 32 pont volt a maximum, és én 31 pontosat írtam, ment az ordibálás, hogy miért nem maximum. Ha valamiből maximumot írtam, ment, hogy miért nem maximum, plusz külön dícséret.

Felnőttként most semminek nem tudok örülni. Ha sikerül egy vizsgám, nem hat meg, hiszen ez a "normális".

Ha nem sikerül, hónapokig nem tudok túllenni rajta (akkor is, ha az ismétlőn átmegyek), mert engem nem "ilyennek" neveltek.

Illetve mindig az osztály legproblémásabb gyerekeihez voltam hasonlítva, mindig ők voltak a pozitív példák, apu sokszor mondta, hogy boldogabb lenne, ha az "ötször bukott Marika" lenne a gyereke, mert nálam még az is értelmesebb.

Aki így neveli a gyerekét, mire jó?

Akit így neveltek, láttok ebben bármi értelmet?

.lány.