Jót akarsz a gyerekednek, de magaddal tolsz ki?

Azt mondják, hogy az a normális ha a gyerekek minél előbb elköltöznek otthonról és saját életet kezdenek fiatal felnőttként.

A szülők ezt eleinte rosszul élik meg, hogy kicsi fiuk, lányuk egyik napról a másikra már nem a szobájában hajtja álomra a fejét, hanem egy új helyen. Aztán idővel egyre kevesebbet jár haza a gyerek a szülői házba, telefonon vagy facebookon beszélnek többnyire és hát hiányzik az a gyerek nagyon.

Apaként nem szeretnék így kitolni magammal, hogy a gyerekeimet elküldöm új életet kezdeni egyedül, aztán feledésbe merül a szülői ház. Azt szeretném ha minden nap láthatnám őket (lehet nevezni önzőnek) vagy ha ez nem megoldható, minden hétvégén haza várnám őket. Nekem a gyerekeim jelentik a boldogságot, igaz még csak 6 éves lesz a legnagyobb, de már most ezen jár az eszem hogy mi lesz velem, ha én is csak évente egyszer látom őket, ahogy nagyon sok közeli ismerős a gyerekét. Sőt akinek unoka van, az unokát sem láthatják sűrűn, mivel a fiatalok úgy vannak vele, hogy az öregek már elvannak magukban.

A gyerek ha külön költözik onnantól kezdve hanyagolva vannak a szülők, fontosabb a párkapcsolat, munka, közös élet.

Túlságosan érzékenyen kezelem ezt a témát, viszont kíváncsi lennék ki hogy élte ezt meg amikor a gyerekek kirepültek.