Miért van az hogy 10 tesóból 8 utálatos, aljas, gonosz, a "szeretet" fogalmát és az emberséget pedig még hírből sem ismeri?

Az irigykedés, rivalizálás egyrészt veleszületett természete az embernek. A másik pedig a nevelés. Sok szülő összehasonlítgatja a gyerekeket, pl. az ilyen beszólások, hogy miért nem tudsz te is úgy viselkedni, mint a bátyád, vagy vegyél példát a tesódról stb. mind-mind a testvérféltékenységet erősítik.

Nekem két tesóm van, az egyikkel szóba sem állunk egymással, a másikkal nagyon jóban vagyunk. Szerintem ez jórészt öröklött dolog.

Tesóm 16 évvel idősebb nálam.

Sosem tudta elfogadni, hogy én más vagyok, mint ő, és ennek rendszeresen hangot ad a mai napig. 7 éves voltam, mikor megszületett az unokahúgom (tesóm és sógornőm gyereke). Ő volt a minden, a királylány, és nem féltékenységről van szó, mert imádtam őt, de én el lettem felejtve. A szüleim is csak őt ajnározták. 8 évesen migrénes lettem, hiába mondtam, hogy fáj a fejem, rosszul vagyok stb, állandóan azt mondták, hogy megjátszom magam a figyelemért.

Ez több rétű dolog, nem csak a bátyám sáros a jelenlegi helyzet kialakulásában, de ő is hozzájárult.

Anyu a mai napig csak rá hallgat, én bármit mondhatok le van tojva. Ez van. Nálunk a nagy a kedvenc.

Két testvérem van, nálunk szeretet, egymás segítése és békesség a jellemző. A tágabb családban is így van.

Lehet, hogy máshol a testvér sorscsapás, nálunk viszont áldás! Egyébként tényleg nevelés kérdése is, meg a szereteté...

Sajnálom, kérdező, hogy a te családod nem ilyen.

Az én nővérem 3 évvel idősebb nálam. Amíg gyerekek voltunk, megállás nélkül vert, mert én szőke, kék szemű vagyok, ő meg barna, és mert jobb tanuló is voltam. De ezt úgy értsétek, hogy pl betörte a fejem a hintával, lelökött a padlásról, és agyrázkódást kaptam... stb.

Sose játszott velem, hanem a barátnőivel utáltak, piszkáltak.

Amikor az első állását megkapta, egy ideig normális lett, de aztán én férjhez mentem (előbb, mint ő), és emiatt újra megvadult. Amikor terhes lettem, rá 1 hónapra ő is az lett (de aztán elvetette, mert a pasija lekoccolt), de rövid időn belül ő is férjhez ment, és már az esküvő előtt teherbe is esett. Azután még inkább vérszemet kapott. A lányom lovagolni kezdett, akkor az övé is. Beirattam úszásra, akkor ő is az övét. Külföldön élek, emiatt is addig irigykedett, hogy végül ő is külföldre ment... (Mondjuk neki nem jött neki össze a munka, így ő vissza is költözött) Vettem egy terepjárót, rá 1 hónapra neki is lett... Semmiben nem számíthatok rá, de szó szerint. Sőt, ha alkalma van rá, keresztbe tesz nekem. Legutóbb ügyvédi segítséget kellett igénybe vennem, hogy ne forgasson ki az örökségünkből...

Azóta nem tartja velem a kapcsolatot sem, de sajnos azóta nyugodt az életem.

Akárki akármit mond, ez nem nevelési hiba volt, ő is zsigerből ilyen. A szüleink normálisan neveltek minket, és igyekeztek őrizni a családi békét halálukig. El se tudom mondani, hogy milyen rossz érzés ez - miközben a lányomnak próbálom megtanítani azt, hogy a család a legfontosabb, ő azt látja, hogy egy vadidegen előbb segít, mint egy rokon... :( Annyira szomorú ez. :(

Nem nevelés kérdése. A testvér ugyanolyan ember, mint a többi. Pusztán azért, mert egy családba születtetek, nem lesz különb. Ha xar ember, akkor xar ember marad.

Az én nővérem egy utolsó patkány volt velem. Tíz évvel idősebb nálam. Kicsi gyerekkoromban, mikor ő tizenéves volt, azon élvezkedett, hogy meg tud félemlíteni, folyton ijesztgetett, fenyegetett, igyekezett nekem ártani. Felzabálta a kajámat, mikor beteg volt, odajött rám köhögni, durva volt velem. Mondjuk el is bánt vele az élet, ötvenes félalkoholista "szingliként" szikkadozik egy xar lakótelepi panelben, a saját lánya se igen foglalkozik vele, és életében egy rendes pasija sem volt, csak alkesz nyomorékok.