Ez már depresszió vagy más?

Nos,az a helyzet, hogy úgy érzem, "valami van".

Olyan munkahelyen dolgozok, ami nem nekem való,keveset is kapok, ami a fizetést illeti. De cserébe sokszor szenvedni kell a munkahelyen és azt érzem, az a jó másnak, ha én szenvedek, ha nekem rossz.

Nem egyszer az jár fejemben, hogy az,ami nekem lényeg lenne, nagy magasról le kell tojni, nem kell foglalkozni vele, az utolsó dolog, ami szóba jöhet.

Rossz, nyomott, levert hangulatban megyek be dolgozni, ahol úgyse merek vidámabb lenni, mert elveszik az ember boldogságát. Igen,volt arra példa, hogy a boldogságomat, hogy éppen vidám létemet, egy-egy munkatárs elvette a különféle megszólással. Persze, nem tudok engedni a rossz érzésből, nem merem elengedni magam, tartok és félek dolgoktól hogy bekövetkeznek (ááá, úgyis rossz munkát kapok, ááá úgyis összeveszek ezzel-azzal). Aztán mikor végre vége a munkának, mehetek haza, akkor se enyém az életem. Egyik héten (mert két műszak van) már nincs erőm saját dolgaimmal foglalkozni, nem is érdekelnek lassan, aztán mire érdekelnének és lenne erőm, menni kell aludni.

Másik héten hazajövök nyügösen, fáradtan, izzadtan és éhesen, arra vágyva, hogy elvonuljak a szobámba és egyedül legyek, de nem lehet, mert tenni, tenni és tenni kell állandóan, menni kell, mozogni,másnak az óhaját, a kötelező köröket teljesíteni kell.

Ha aludnék délután, mert fáradt vagyok, nem lehet valamikor, mert tenni kell, mozogni kell, menni kell és tenni a feladatokat.

Természetesen, mikor szabadulok a munkahelyről, nem oldódok fel, nem lélegzek fel, mert sejtem, itthon is várni fog valami rossz, ami elrontja a napomat. Többször így is van, hogy kikapcsolódás helyett csak aggódok, rosszul érzem magam és hibáztathatom magamat, úgyis én vagyok a hiba.

Már az evést is rendszerint kötelező, letudandó dolognak tartom, ami már nem okoz örömöt. És ha örömöt is okozna, nem lehet, le kell tenni, menni kell dolgozni itthon, nem lehet megenni nyugodtan, komótosan.

Már nem élvezem a vásárlást, amikor a kötelező vásárlás után meglepem valamivel magam (valami olcsóval), hiszen takarékoskodni kell, meg egyáltalán, minek vegyek bármit is?

Takarékoskodok, de semmi értelme talán, helyette a család elviszi.

Ha nem dolgoznék, nem tudnám fizetni a számlákat, így értéktelen kacat lennék, akit ki lehet rakni a házból, mert semmit se ér. Így is csak annyi értékem van a család számára, hogy a számlák sorsa rendezett, van főtt-sült kaja, van boltbamenés, ruhamosás,gyomlálás. De ezek, ha nem lennének, akkor értéktelen lennék. Így is koloncnak érzem magam, hiszen én vagyok a hiba, aki rosszul viselkedik, aki rossz.

Kivűlálló vagyok, aki semmit se érdemel, akire nem kell gondolni.

Nincs lendület lassan a saját dolgokhoz, hisz mikor reménykednék: végre haladhatok a saját dolgaimmal, nem lehet, mert tenni-venni kell itthon, menni kell aludni, dolgozni. Így már nem is reménykedek, nem is vágyok, felesleges. Nemet mondani? Nem lehet, mert feszültséget szül és az nem jó. Itthon is csendben kellene tűrnöm mindent, mint munkahelyen, akkor lennék jól nevelt házi öleb, aki csendben tűr mindent és elvisel.

Volt, amit annó szerettem csinálni. Teljesen mindegy mi. Lényeg, feltételek kellettek hozzá, mert csak akkor tudtam csinálni. Aztán egyre ritkultak a lehetőségek, amikor ezt a dolgot csinálhattam volna. Vége fele mindig reménykedtem, hogy na, most végre csinálhatom ezt, aztán mikor elkezdtem a napot,rá kellett jönnöm, feleslegesen reménykedtem és ez fájt lelkileg.

Horror filmen elkezdek könnyezni, mert van jelenet, amiben segítenek egymásnak és tudom jól, ha én kerülnék olyan helyzetbe, mint például nem tudnék kiszabadulni a zuhanykabinból amiben valamiért csak forró víz jön, akkor ott égnék halálra. Nyilván, persze tudom, hogy azért ha ilyen lenne, akkor itthon lenne más is és jönne segíteni. De ha egyedül lennék?

Legszívesebben otthon ülök egyedül, akkor nem kell pénzt költeni. Csodálkozok azon, hogy a mentők kimennek a bajbajutottakhoz. Mégis, mi közük a bajbajutott emberhez? Számukra lényegtelen. Igaz, azzal magyarázom ezt, hogy nekik ez a dolguk, az életküldetésük... de mégis, csodálkozok azon, hogy egy embernek egy idegen fontos lehet, hogy a másik fontos lehet, a másik érdekét is nézni kell.

Hamar elfáradok.

Nem lehet senkire se számítani, mert ha másikra várok, csalódás ér. A másik nem teszi meg, a másik nem foglalkozik az adott dologgal, egyedül jobb megoldani a dolgokat, kevesebb a hibalehetőség.

Úgy érzem, kezdek befásulni, de ezen nem segít az, ami otthon van(haláleset, lehetséges halál egy családtagnál), nem segít az se, hogy munkahelyen szenvedni kell lelkileg, mert másnak az a jó, ha szenvedek.

Természetesen önbizalom, önbecsülés sincs, minek lenne, talán csak gyerekkorban volt utoljára.

Persze, mindig hibásnak érzem magam, hogy nem vagyok elég jó, se a munkahelyen, se itthon. Mindig csak másik vágyát, álmát kellene teljesítenem és megszűnni magam számára, saját dolgaimat, amik nekem fontosak lennének (hobbi), meg kellene semmisíteni, hogy több időm legyen másik vágyát teljesíteni, az elvárt dolgoknak élni.

Nem szeretem a nyarat. Számomra az nem nyaralást jelenti, nem a kikapcsolódást, nem a jót, hanem a kellemetlen izzadást, a több munkát, több bajt.

Hamar felkapom a vizet, nem szeretem, ha a megszokott séma ellen vétenek.

Nem akarok meghalni, de úgy érzem többször, másoknak csak nyűg és kolonc vagyok, jobb lenne, ha nem léteznék.

MUnkahely váltás? Minek, úgyse kellenék sehova se, csak a sok sajnáljukot kapnám mindenhol, "hibás vagy!Hibás selejt vagy, azért nem kellesz!" lenne. Mindig csak reménykedni, várni a jóra. Felesleges. Megtanultam.

Piszkálnak a súlyommal, mert fogyni kellene. Több évnyi evés eredménye a jelenlegi súlyom. Nem egyszer azt érzem, éheztetni kellene magam, hogy másnak megfeleljek. Megvonni magamtól az ételt, hiszen fogyni kell. Elhagyni a reggelit, az ebédet, este 6 után nem enni. Elfelejteni a kenyeret, helyette egyszerre csak 4 karika felvágottat enni és azzal több órára jól lakni. Itt is visszaköszön "az a jó másnak, ha nekem fáj és rossz".

Nem számít, mit akarok. Csak az, amit a másik akar.