Szerintetek nárcisztikus személyiségzavara van az anyámnak?

Leirom nagyjából, hogy mik jellemzőek rá :

Én és az öcsém voltunk a kedvencei, folyton cicomazott minket, szép ruhák, állandóan frizurát csinált nekünk, de ahogy csinálta, az kicsit túlzás. Folyamatosan beszaritotta a hajam, ugyanígy az öcsémnek is, hogy szegény 5 évesen úgy nézett ki mint egy gróf.

Sokszor éreztem azt, hogy feltétel nélkül nem szeret. Úgy éreztem, nem felelek meg neki, ha nem azt akartam csinálni amit ő akart, akkor eroszakoskodott. A hajamat sem akartam, hogy állandóan "belője" és ha ellenkeztem, akkor rammordult, hogy "hagyjad már, hogy csináljam!". Ha még sem hagytam, akkor ledobta a fesut, odaszolt, hogy "jolvan akkor csináld magadnak" - es kiviharzott. Ilyenkor mindig én éreztem rossznak magam. Sokáig tanultam hegedülni is, aztán abba akartam hagyni. Utólag nemtudom, hogy tényleg élveztem e, és ő tényleg miattam iratott be, vagy igazából ő akarta, hogy hegeduljek.

A lényeg, hogy iszonyatosan elégedetlen volt velem, hogy nem akartam tovább csinálni és a szememre vetette, hogy ő mennyi áldozatot hozott azért, hogy én hegeduljek és hogy mennyi idejét elvette, hogy mindig hurcolt a zeneiskolaba. Ergo, hogy én hogy vagyok képes ezt csak így egyik percről a másikra abba hagyni. Halatlannak tüntetett fel. És úgy éreztem, hogy csalódást okoztam és rossz gyerek vagyok.

Egy másik sztori, hogy amikor gimibe akartam menni, akkor ő minden áron azt akarta, hogy a város legjobb gimijebe menjek, de én máshova akartam menni. Erre azt mondta, ha nem mész oda, akkor megverlek.

Teljesen el voltam hulve, hogy ez most komoly? Aztán végül oda mentem, ahova én akartam menni. Ezekutan azzal töltötte az idejét, hogy utána olvasott annak a giminek, ahova menni akartam és radobbent, hogy "jéé ez nem is olyan rossz gimi.. Hmmm kettanyelvu francia osztaly? Nem rossz." - fel is vettek oda. Akkor meg teljesen ellentétesen viselkedett, mert utána azt mondta, hogy teljesen meg van elégedve a felvételi eredményemmel és nagyon büszke rám, hogy felvettek abba a suliba ahova menni akartam. Nem is értettem öt..

Elég sokszor viselkedett ambivalensen..

Néha azt is észre vettem, hogy mintha érdek ember lenne. Sokszor passzolt le engem és az ocsemet a szomszédnak, hogy ha már úgy is megy a városba, vigyen már le minket.. Már égett a fejem, mert őt nem lehetett megkerni szivessegre.. Fordítva már nem tette meg.

Mindig zavart az is, hogy a barátaim nem szerették anyát, és ez fájt nekem. Én is egy menő anyukát szerettem volna akit szeretnek a barátaim. Azt mondták sokan, hogy anya szigorú.

Rendszeres eszköze az érzelmi zsarolás, sarokba szoritas, fenyegetozes, sakkban tartás. Apa egy tipikus papucs mellette, aki sosem konfrontalodik vele.

Képtelen bocsánatot kérni. Talán egyszer hallottam, az sem volt hihető, csak azért mondta, hogy hagyjam már békén.. KB így hangzott, hogy "jól van bocsánat!". De ez nem ért semmit. Vele a veszekedés olyan, hogy fojton a szavadba vág, nem hallgat végig, nem is érdekli amit mondassz, miközben a te érzéseid mondod addig már fejben pörgeti le amit válaszolni fog. Nem érdekli mit érzel, mindenre van magyarázata, ha szembesiteni akarod a hibáival, ott hagy és elviharzik.

Más kimenetele nem lehet a vitának, csak ha ő győz.

A passzív agressziót is előszeretettel alkalmazza. Apával joparszor eljátszotta, hogy akár 1 hétig nem szólt hozzá, játszotta az agyát, kerülte a házban. Apa már szenvedett ettől a stressztől, amit rahelyezett ezzel a viselkedessel, meg a bűntudat okozassal. Emlékszem úgy lett ennek vége, hogy végül apa odament pitizni hozzá és puszilgatta, hogy ne haragudj, bocsánat.. Erre anya úgy kivirult, mint ha mi sem történt volna. És hirtelen megint minden happy volt, mint aki ki lett elégítve azzal, hogy apa így megalazkodott. Az persze nem érdekelte, hogy egy hétig mergezte a légkört.

Nagyon megalazoan is beszél az emberrel. Sokszor ki is kaptam kiskoromban.. Vesszővel, valfa, fakanal.. 5 éves lehettem. De később is sokszor volt rá példa.

Szerintetek nárcisztikus?

Sokszor igazából felmentem magamban és magamat hibaztatom. De néha beugranak dolgok ahogy bánt velem, és akkor iszonyú düh és gyűlölet van bennem.

Sokszor nehezen emlékszem vissza rá, hogy miket csinált. Mintha nem bírnék emlékezni, bármennyire is akarok.. Lehet csak mert rég volt.. Vagy lehet, hogy lezar a memóriám mint egy zsilip, hogy ne emlékezzek rá?

Nem lehet, hogy nem is nárcisztikus, csak simán nehéz természet?

Nem tudom eldonteni.