Ilyen tanácsot ad egy pszichológus?

Igen, van az a helyzet, amikor ez jó tanács, bár valóban nem látunk bele, hogy itt tényleg az-e.

Akit a szüleinek „sikerült” rászoktatni arra (mert senki nem így születik!), hogy ne árulja el, mi baja van, és ne legyen őszinte, abból könnyen lesz kényszeres magyarázkodó, aki az őszinte érzései helyett mindig megpróbál előadni egy olyan hazugságot, amit jobban elfogadnak, és egy idő után már saját magának is ugyanígy magyarázkodik.

Ha ez a helyzet, akkor előbb abba kell hagynia a magyarázkodást, és utána lehet őszinte másokkal és saját magával. Az ilyem ember a kritikát se tudja elfogadni addig, amíg a saját magyarázatainak álomvilágában él.

Az aggodalmad persze érthető, mert úgy néz ki, mintha ezzel visszafelé, a felelőtlenségbe menne. Amit fent leírtam, egy paradox helyzet, ahol előbb lazítani kell nyomáson, mert ahogy most van, úgy egyébként is képtelen felelősséget vállalni a tetteiért, és arra van szükség, hogy abbahagyja (abba merje hagyni) ezt a béna kompenzációt, a magyarázkodást. Ha ez sikerült, majd utána tud felelősséget tanulni.