Mit tehetnék ezek ellen?

Habár még nagyon fiatal vagyok, ennek ellenére is elég régóta szenvedek klinikai depresszióban. Őszíntén szólva már én sem vagyok biztos sem saját magamban, sem ami körülvesz engem. Egyszerűen minden lehető dolog elbizonytalanít, félek az emberi kommunikációtól, félek a tetteimtől és a következményeitől. Sajnos olyan helyzetben nőttem fel, ahol úgymond senkire sem számíthattam; sem a családomra, sem pedig a barátaimra. Senkit nem érdekelt mi van velem, csupán csak a rosszat kaptam. Kialakult bennem egyfajta megfelelési kényszer is, sosem voltam senkinek sem jó, továbbá ezáltal már bele sem merek kezdeni semmibe, mert félek, mi lesz, ha elbukok; azt ültették belém, hogy ha tudom előre, amibe belekezdek az nem lesz tökéletes, akkor már hozzá se fogjak. És egyszerűen ezek a múltbéli dolgok üldöznek, egyre jobban süllyedek az önsajnálatomba, egyre jobban húzom le magamat. Az egyetlen hobbimat is elhagytam, pedig azt szívből szerettem csinálni, ma már viszont undorodok tőle ha bele kell kezdeni, hiszen tudom, hogy pocsék vagyok abban is. Nem valami jó az angolom, de ugyan ezt érzem, mikor le akarok ülni tanulni. Továbbá egyszerűen semmi kedvem semmihez, senkihez, nem tudok mit csinálni. Az évek során egy olyan szerepet erőltettem magamra a többség nyomására, aki nem én vagyok, de ezen már nem tudok változtatni. Amíg itt élek biztosan nem. Tudom, hogy ezzel a mentalitással elvéreznék, az érettségim sem menne, még a közösségi szolgálatot sem vagyok képes teljesíteni, mert félek emberek közé menni.

Tudom, hogy ha kiírom ide, akkor nem fog megváltozni semmi, de egyszerűen senkim nincs, akinek elmondhatnám. Nagy nehezen harcoltam ki a pszichológust, ami miatt a családom kiröhögött, de az sem segített semmit. Már nem tudom mi tévő legyek.