Ez a gyász normális?

Nemrég meghalt a hozzám legközelebb álló családtagom, akivel tényleg olyanok voltunk, mintha egy lelkünk lett volna két részre osztva. Viszonylag váratlan, hirtelen jött a halál, bár már nem volt fiatal, de beteg sem volt különösebben és még tervei voltak. Azóta rengeteget agyalok rajta és borzasztóan üresnek érzem magam. Esetében nem azt érzem, hogy egy szeretett személy ment el, hanem tényleg a lelkem óriási darabja. Az egyetlen volt, aki megértett a családban, akihez bármikor fordulhattam, a többiekkel nincs mély kapcsolatom és meg sem értettek sosem, sőt, volt, aki lelkileg leépítő hatással volt rám. Első napokban még legalább némileg könnyezni tudtam, mostanra azt sem. Néha picit ingerültebb vagyok, de leginkább csak vagyok a semmiben közönyösen, néha mosolyt erőltetve. Azt észrevettem, hogy a halálfélelem, mint olyan teljesen eltűnt belőlem, sokat fantáziálok róla, milyen lenne csak úgy eloszlani a semmiben, és valahogy megnyugtat a gondolat, olyan békés. Nem érzem azt, hogy bármit is elfojtanék, egyszerűen vagy a nagyon nagy ürességet érzem, vagy a vágyakozást arra a nagy semmire. Teljesen megdöbbent, mennyire nem tud érdekelni a halál. Nem ő az első, akit elvesztek, de ez az eset teljesen más, mint akik előtte voltak. Olyan, mintha meghaltam volna vele együtt.