Attól, hogy valaki érzelmileg instabil (borderline-os), szorong, és hajlamos a depresszióra, még lehet férfias?

Rájöttem, hogy azért nem engedem közel magamhoz a barátaimat, meg úgy általában az embereket, mert szégyellem előttük, azt, amilyen valójában vagyok. Amikor egyedül vagyok, és nem feledkezem meg magamról, akkor sokat szorongok, nagy az alvásigényem, mostanában pedig a legkisebb dolgok is nagy erőfeszítésbe kerülnek, és állandóan megszegem a saját magamnak tett fogadalmakat. Egyszóval enyhén-közepesen depressziós vagyok, plusz diagnózisom van borderline-szindrómáról is. Mindezeket gyanítottam korábban is, de azért rossz volt hallani, mikor szakember mondta ki, mert azzal mintha megmásíthatatlanná vált volna.

A fura az, hogy ezt alighanem anyai ágon örököltem, az apám egy jóval stabilabb, kiegyensúlyozottabb ember, plusz van egy olyan életszemlélete, hogy minden hozzáállás kérdése, és hogy a viselkedésünk tanulással megváltoztatható. Ez a két dolog, az öröklött instabilitás és ez a behaviorista hozzáállás egyszerre munkál bennem, ezért hol azt érzem, hogy minden rendben van, csak túl sok a szabadidőm és túl kevés a társaságom, hol elkap a szorongás, és sírni lenne kedvem teljesen hétköznapi dolgok miatt.

Ez már elég régen elkezdődött és mindig is szégyelltem a barátaim előtt. Nekik egy keménykedő, laza ember arcát mutattam, és mivel nagyon féltem, hogy meglátják, milyen vagyok valójában, ezért nagyon jól meg is tanultam hozni ezt a figurát. De cserébe ez a szerepjátszás nagyon fárasztó, és nem fejlődik a személyiségem vele, hiszen a valódi énemre nem kapok visszajelzéseket. Ezért igazából fogalmam sincs, hogy mennyire elfogadható, mennyire alkalmas a társaságban való helytállásra ez az énem. És, hogy mennyire elfogadható a lányoknak, és itt jön be a férfiasság, ami engem igazán zavar. Félek, hogy ha felvállalom és elfogadom ezt magamban, akkor elvesztem a lehetőségem, hogy - apám útját járva - férfias legyek, elbagatellizáljam ezt az egészet és valami építő dologgal foglaljam el magam.

Vajon igaz ez, vagy ez nem egyszerűen akarat kérdése?