Valószínűsíthető borderline személyiségzavar - pszichológus/pszichiáter ajánlás?

Köszi a válaszokat. Megpróbálom röviden kifejteni a helyzetemet.

Nem volt egyszerű gyerekkorom, anyukámnak voltak problémái az alkohollal, szüleim elváltak, nehéz körülmények között éltünk. Kamaszkoromban és gimnáziumban visszafogott voltam, de mégis éltem szociális életet, mutattam egy képet magamról, de amit belül éreztem azt soha nem mertem megmutatni. Csak egy jó barátom tudta az igazi családi hátterem (de azt hogy hogy élem meg a mindennapokat nem tudtam elmondani neki se), másnak "szégyelltem" ezt elmondani, így rengeteg kamaszkori dologból kimaradtam, nem tudtam helyesen funkcionálni. Már akkor is éreztem az elviselhetetlen ürességet, a sehova nem tartozást/valahova tartozni akarást. Instabil énképem volt már akkor is, nem tudtam ki vagyok, mit szeretnék az élettől, nem volt egy stabil énképem, és nem is alakult ki a kamaszévek alatt, ahogy annak rendje szerint kellene. Párkapcsolat/intimitás/emberek közel engedése elképzelhetetlen volt. Közben szenvedtem ezek miatt folyamatosan, ami kívülről nem látszott rajtam. Önbecsülés/önértékelés nulla volt. Emellett kifejezetten intelligens voltam, tanulás nélkül csináltam végig a gimnáziumot. Sok tanártól megkaptam az évek alatt, hogy sajnálják, hogy nem kamatoztatom és használom ki az eszem. Ezt nem szándékosan tettem, egyszerűen képtelen voltam tanulni az állandó szorongás és üresség/sehova nem tartozás érzése miatt. Emellett voltak nagy törések ezen évek alatt, anyukám hajléktalan közeli állapotba is került, kiraktam minket az albérletből, szörnyű volt, hogy nem tudok segíteni neki, emellett haragudtam is rá, hogy így viselkedik, de nem tudtam kezelni és kifejezni az érzéseimet soha. Szeretet a családunkban sose volt kimondva, nem volt soha egy egészséges családi képem. A most leírtakat akkor még nem "tudtam", nem láttam át az érzéseim/viselkedésem, csak átéltem őket, de belül mindig is éreztem, hogy valami nem oké velem.

Egyetemre Budapestre költöztem, kollégista voltam, anyagi támogatás híján diákhitelből éltem. Az egyetemi választás is onnan jött (pénzügy számvitel), hogy valaki egyszer azt mondta, hogy abban tudna elképzelni engem, tehát nem egy saját ötlet volt, nem tudtam mi szeretnék, csak azt tudtam, hogy a szülővárosomból mennem kell, mert nem bírtam az anyám állapota miatti nyomást. Emiatt sokszor éreztem azt is, hogy cserben hagyom, de nem tudtam kezelni. Az egyetemi évek sem úgy alakultak, ahogy elképzeltem, az önmagam megmutatása, bulik/szociális élet átélése nem ment úgy, mint másnak, akkor is folyamatosan ott volt bennem az üresség érzése, az önkép hiánya, az önbecsülés hiánya, féltem az elutasítástól, elhagyástól, így sose mertem nyitni, közeledni senki felé. Emellett azért voltak barátaim, baráti társaságaim, de legbelül mindig kívülállónak éreztem magam, nem tudták mi zajlik bennem, én meg irigykedve szemléltem, ahogy megélik azt a szociális/párkapcsolati életet, amire én is vágytam, csak képtelen voltam rá.

Nagyjából harmadéves koromban érkeztem el oda, hogy beleássam és elkezdjek utána nézni, hogy mi lehet a baj velem. Neten elkezdtem rákeresni az érzéseimre, arra, hogy mit jelent, ha alkoholista az egyik szülő, milyen lelki sebek alakulhatnak ki, mitől érezhetem ezt a sok rossz dolgot stb. Szép lassan (tényleg nagyon lassan) kezdett előttem megnyílni az önismeret és a pszichológia világa, ami a mai napig nagyon érdekel. Eközben az életembe belépett egy lány, akinél először éreztem azt, hogy tenni fogok érte. Tettem is, kiengedtem magamból az addig elnyomott dolgokat, bontogattam a szárnyaim, egy számomra addig ismeretlen területen (ismerkedés, "csajozás"). Pont egy rossz lányt fogtam ki így elsőre, akivel kialakult egy se veled se nélküled, a részemről teljesen ragaszkodó kapcsolat. Itt olyan dolgok jöttek ki belőlem, amik nem tudtam, hogy bennem vannak. Pozitív és negatív értelemben is. Egy álom volt vele lenni, és egy rémálom volt, amikor az éreztem, hogy nem akar velem lenni. Írásban sokszor csúnyán bántottam emiatt, ellöktem magamtól, utána másztam volna vissza. Tényleg nagyon intenzíven éltem át a jót és a rosszat is. Közben a jobb (lelkileg "józan") napokon belül éreztem, hogy ez így nagyon nincs rendben, ahogy viselkedek, egyszer imádom, a következő pillanatban utálom és bántom.

Eközben az önismereti kutatás terén egy idő után eljutottam valahol a borderline személyiségzavarhoz és bumm, mintha a 22-23 évig hordozott és átélt érzések és viselkedésminták (amelyekkel mindaddig azt hittem, hogy egyedül vagyok és kifejezni sem tudom senkinek) végre "megértésre" találtak volna. Nem tudom leírni, hogy milyen jó volt először azt érezni, hogy nem vagyok egyedül ezekkel a problémákkal. Szinte minden illett rám, kivéve az önpusztító impulzivitás, sose falcoltam, fenyegetőztem öngyilkossággal, nem voltak gondjaim az alkohollal vagy drogokkal. Természetesen átlagos kamasz és egyetemistaként ittam eleget, néha partidrogok is előfordultak, de mindezek az egészséges (értsd jól) keretek között. Olyannyira magamra találtam és beleástam magam a borderline témába, hogy neten keresgéltem, videókat néztem, itt gyk-n olvastam a témában és végre azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Erről az ismertségi körömben nem beszéltem senkinek, szégyelltem magam (holott tudom. hogy nem kell), de mégis végre azt éreztem, hogy tartozom valahova, van magyarázat a sok rossz érzésre és viselkedésre.

Emellett éltem az életem, ahogy tudtam, csináltam az egyetemet és dolgoztam mellette, de sose tudtam átélni a dolgokat, egyfolytában agyaltam, nem tudtam fejben jelen lenni, a sok rossz érzés folyton velem volt, hogy egyedül vagyok, krónikus ürességérzet, önkép és identitászavar. Munka terén elhelyezkedtem, jelenleg team lead pozícióban dolgozok egy olyan szakmában amit nem szeretek, nem vagyok motivált, nagy rajtam a felelősség. Sose szerettem, csak sodródtam az árral, mégis másokhoz képest hamar lépkedtem felfele, úgy, hogy nem tettem oda magam. Elképzelni sem tudom, hogy mit csinálnék szívesen, ez nagyon gyakran változik, de képtelen vagyok lépni bármerre, mert félek. Tehát ülök a langyos vízben, mert ide legalább tartozom, egy biztos pont az életemben. Eközben szorongok a felelősségtől, nem végzem a munkám úgy, ahogy a saját elveim alapján elvárt lenne, csak a kötelezőt nyújtom és halasztok mindent, próbálok kibújni minden alól. Amit nem szeretek magamban, de képtelen vagyok változtatni.

A korábban említett első és intenzív kapcsolatom után, felismerve a bordeline személyiségzavar tüneteit magamon (tudom, hogy nem biztos, hogy ez van nekem), „takarékra” tettem magam. Lett egy újabb kapcsolatom, amely az eleje óta működött, nem voltak és nem kellettek játszmák, egyszerűen kielégültek a belső igényeim, valaki végre szeretett és én is szerethettem. Valahogy mégis azt éreztem, hogy nem az igazi a kapcsolat, mert – tanulva a korábbiakból – nem engedtem ki magamból mindent, mert féltem attól az énemtől. Emiatt lelkiismeret furdalásom is volt szinte folyamatosan, hogy nem merem hagyni magamnak, hogy úgy szeressem a barátnőmet, ahogy kellene, és ahogy megérdemelné. De egyszerűen nem mertem, úgy éreztem, hogy ezt újra nem engedhetem szabadjára magamból és emiatt csak mondjuk 80%-on üzemeltem a kapcsolatban. Itt is úgymond ültem a langyos vízben, mindenféle jövőbeli terv és igazi elköteleződés nélkül. Természetesen kötődési és elköteleződési problémáim is voltak/vannak. Amíg együtt voltunk, az általam sejtett borderline vonalat és a témában való kutatást teljesen mellőztem, úgy éreztem, hogy minden jó, ez a borderline dolog csak egy menekülés volt nekem, valójában nincs is semmi bajom és tudom úgy élni az életemet, ahogy mindenki más. Tévedtem, mert a kapcsolat közben is ott voltak bennem a korábbi érzések, társas magányban voltam, nem tudtam igazán közel engedni. Szellemileg és intimitás területén sem tudtam megnyílni, félem a kudarctól, elutasítástól, szégyentől. Nem tudtam elköteleződni sem, biztosat mondani, hogy tervezni tudjon velem, magamban is bizonytalan voltam. Közben ott volt bennem belül a fojtogató érzés, hogy mindegy hogy kivel lennék, amíg magamat nem teszem rendbe, addig nem tudok komolyan elköteleződni és házasságra/gyerekre gondolni.

Ezt most is így érzem sajnos, amennyi lelki sebem és problémám van, felelőtlenségnek érzem, hogy valaha is gyerekem legyen, magamat sem tudom menedzselni, hogy lennék képen felelősséget vállalni egy másik életért. Bizonytalan vagyok magamban, mindenben, nincs egy állandó énképem, nincs egy határozott férfi képem, hogy is tudnék egy gyereket így nevelni. Ezt nem tudtam úgy átadni a barátnőmnek, ahogy érzem, így rossz vége lett a kapcsolatnak.

Két évig voltunk együtt, egy évet együtt is éltünk. Két év után már teljesen el voltunk távolodva, neki volt egy több hónapig tartó érzelmi megcsalásos kapcsolata egy sráccal. A vicc az egészben, hogy nagyjából az eleje óta tudtam róla, voltak jelek, és mégis hagytam 3 hónapig, hogy kibontakozzon. Nem értem magamat se miért nem tettem ellene, bíztam benne hogy ő ezt nem tenné meg velem. Kiderült a dolog, együtt voltunk még egy hónapig, majd szakítottunk.

A kapcsolatnak végül én vetettem véget, de nem a megcsalás miatt (amit végülis hagytam megtörténni, gondolom azért, mert én képtelen lettem volna kilépni magamtól, tiszta vicc), hanem mert annyira felerősödtek bennem a rossz érzések és a magamban való bizonytalanság, hogy nem akartam vele ezt csinálni tovább, lépjen tovább találjon egy igazi férfit akivel tud tervezni, nem egy bizonytalan kisfiút mint én. Emellet vágytam rá hogy ott legyen és támogasson, áldozat szerepbe tettem magam, bántottam (verbálisan), nem tudtam kifejezni hogy szeretem. Miután szakítottunk, érzelmi és viselkedés terén újra a tipikus borderline tünetek között találtam magam. Függtem tőle, vissza is akarom kapni meg nem is, egyszer megbocsátanék mindent csak legyen itt és szeressen, a következő pillanatban utálom és elhordom mindennek. Ez megy már fél éve, nem tudok szabadulni tőle (a gondolatoktól). Ő folyton hívott engem én pedig folyton elküldtem a francba hogy megcsalt, hogy tehette ezt stb. Közben belül egyfolytában azt vártam hogy hívjon, elárulva éreztem magam de én nem hívtam és nem fejtettem ki hogy szeretem és szükségem van rá. A jobb napokon persze tudtam hogy helyesen döntöttem, szeretem és jót akarok neki, így az volt a legjobb döntést hogy szakítottunk. Most jutottam el addig a felismerésig, hogy én folyton ott voltam neki mikor hívott, próbáltam segíteni és magam elé helyezni, viszont ezt sosem kaptam vissza. Mégis vártam, hogy hívjon és szeressen, mert akkor legalább nem éreztem teljesen egyedül magam.

Remélem ebből a pár sorból átmegy, hogy mennyire nem normális ahogy megéltem és megélem az egészet, egyszerűen nem tudok egészséges emberként működni és ismét a tipikus borderline tüneteket produkálom. Folytonos ürességérzés van bennem, nem vagyok képes semmi hasznosat csinálni, nem halad az életem semerre, a munkámban leteszem a kötelezőt de ennyi, emiatt bűntudatom is van állandóan, közben menekülnék minden elől, de közben arra vágyok hogy tartozzak valahova, érezzem hogy érek valamit. Teljes mértékben azt érzem, hogy túlélő üzemmódban vagyok, csak teljen el minden nap. Egyszerűen őrjítő az egész, nem akarom és nem bírom elviselni már. Sokszor vágyom arra, hogy legyek egyszerű, buta ember (értsd jól) aki nem tudja ezt a sok rosszat érezni és átélni, csak éli a kis életét és minden szuper. Máskor meg azt gondolom hogy elég értelmes ember vagyok ahhoz, hogy ezt az egészet megoldjam magamnak. De nem tudom egyedül, segítséget kell kérnem.

Továbbra sem állítom, hogy borderline személyiségzavarom van, csak az eddig életem és az alapján ahogy megéltem azt, én nagyon valószínűnek tartom. Ha nem is ez, de valami lelki problémám biztosan van és szeretnék foglalkozni vele szakemberrel mert egyedül nem tudom megoldani. Tényleg csak annyit szeretnék, hogy éljek egy normális életet, ahol nem bizonytalansággal, ürességgel és szenvedéssel telik minden nap.

Köszi a kommentet, elég határozottan vélekedsz, lehet igazad is van, bár annyira már ismerem magam, hogy tudjam hogy ennél többről van szó. Megkérdezhetem, hogy szakmához értő vagy, vagy milyen módon találkoztál a borderline-al? Azért kérdezem, mert kicsit lekicsínylőnek tűnik az írásod (ne vedd sértésnek).

Nem szándékozom besorolni magam, de attól, hogy összeszedetten tudok írni erről (és nem annyira érzelmesen/szenvedősen, mint sok más borderline-al kapcsolatos kérdésnél), nem lesznek kevésbé intenzívek és elviselhetőbbek a bennem lévő érzések és gondolatok.

Természetesen fel fogok keresni szakembert így vagy úgy, csak kíváncsi vagyok hasonló cipőben járók tapasztalataira.