Van, aki még magára ismer? Esetleg mi a megoldás, vagy van-e?

Van itt még olyan rajtam kívül, aki 22 évesen azt gondolja, hogy már most elrontotta az életét úgy, ahogy van? Nem szeretnék regényt írni, de eléggé kijött most rajtam minden, úgyhogy csak próbálok egy listát írni, rövid magyarázatokkal. Lehet, hogy picit össze-vissza lesz, bocsánat. És köszönöm, ha valaki elolvassa, hozzászól, esetleg megpróbál segíteni. Nekifutottam pár éve a jogsinak, nem sikerült 2-szer a forgalmi, feladtam, pedig szeretnék jogsit (szüleim mindketten fiatalon szerezték meg, kiváló sofőrök azóta is). Nekikezdtem egy egyetemnek, amit jónak gondoltam, nem tetszett,lusta voltam, mindennel bajom volt, ott hagytam. Most a 2. egyetememen vagyok, nem tudom minek jöttem ide, szeretnék diplomát, de lehetetlennek tűnik, a kompetenciáim kevésnek bizonyulnak hozzá. Egyik célom volt legalább egy diploma (szüleim mindketten több diplomás emberek), de azt érzem, hogy képtelenség. Párommal másfél éve lakunk együtt, ugye külön a szülőktől. Sosem voltam hatalmas rendszerető (míg édesanyám durván tisztaságmániás és maximalista), de nem mondtam volna magamat trehánynak vagy rendetlennek, most azonban egy nem is olyan nagy lakást sem vagyok képes rendben tartani, iszonyatos káoszban próbálom vinni az egészet, de csak egyre rosszabbnak érzem. Jelenleg munkanélküli vagyok, sosem csináltam vagy találtam olyan munkát, amit szeretek és szívesen csinálok, ezért a keresést sem sürgetem. Párom szegény egyedül dolgozik, ezekben a rossz időkben is, de ettől függetlenül és minden eddig leírttól függetlenül kitart mellettem. Vannak jó dolgok is az életemben, nem azt mondom. Vannak dolgok, amik kivételesen nem kudarcként végződtek, de sokkal több a kudarcom, mint a sikerem. Céljaim (már amik még vannak) elérhetetlennek, megvalósíthatatlannak tűnnek, egyre inkább halványodnak. És jelenleg ott vagyok, hogy nem tart sehova az életem, nem megyek előre csak esek visszafele folyamatosan. Körülbelül ennyit szerettem volna leírni, elnézést, ha nagyon összeszedetlen lett.