Akik tapasztaltak deperszonalizációt! Leírjátok, a ti szemszögötökből milyen volt?

Nekem lehet, hogy derealizációm szokott lenni (amikor a külvilág tűnik nem valódinak), deperszonalizációm szerencsére ritkábban, amikor nagyon rám jön a szorongás.

Olyan, mintha nem igazán a testemhez tartoznék, pl. ránézek a kezemre és érzem, hogy kapcsolódik a karomhoz és tudom is mozgatni, de nagyon messze van tőlem. Idegennek érzem magam abban a helyzetben, ahol éppen vagyok, mintha nem itt kéne lennem, nem ebben a testben vagy nem ebben a helyzetben, de nem tudom, hol máshol lehetnék.

Gyakorlatilag nálam mindennapos.

Semmi sem tűnik igazinak. A végtagjaim mintha nem hozzám tartoznának, mintha csak megfigyelném magamat, és valójában nem lenne testem, vagy nem lennék jelen a térben/valóságban. Mindent máshogy érzékelek, valami nagyobbnak, vagy távolabbinak, más pedig kisebbnek, vagy közelebbinek tűnik. Ez főleg akkor probléma, amikor járdán, úton közlekedem.

Gyakorlatilag elvesztek mindent, ami önmagammá tesz.

12 éve folyamatosan.

Én úgy tudnám leírni, hogy minden álomszerű és zavaros.

Mintha az agyad nem jutna elég oxigénhez, vagy egy párnát szorítanának az arcodra ami minden érzékedet tompítja.

Mi okozza:

Védekezési mechanizmus, az agyad próbál ilyen "bedrogozott" állapotba hozni és így nem kell feldolgoznia annak szorongásnak egy részét amit tudatos állapotban átélnél.

Legalábbis elviekben így kéne működnie, nekem így is napi szinten van pánikrohamom.

Szia!

Hú szerintem nagyon érzékletesen fogalmaztak a korábbi válaszolók, ha lehet így mondani, mert sajnos én is átéltem ezeket a jelenségeket, és szerintem nagyon szörnyű :( A derealizáció nálam gyakoribb, többször volt olyan, például hogy mentem egy forgalmas fővárosi főút mellett a járdán és olyan érzés volt, mintha nem lett volna valódi a világ. Mintha gumibábuk lennének benne az emberek, mintha filmet vetítenének. Szerintem nagyon veszélyes mert emlékszem, hogy annyira nevetségesnek tűnt és őrjítőnek ez az érzés, hogy le akartam "tesztelni" azzal, hogy kiszaladok az útra. Szerencsére nem tettem meg. Egyébként talán jellegzetes, hogy nagyobb tömegben, forgalmasabb helyen jön rám. Máskor meg olyan, mintha körülöttem nem lenne semmi, csak sötétség, és az egész világ a fejemben egy szobában lenne. Igazából mindig tudom valahol, hogy nem a valóság az, amit ilyenkor érzékelek, ez az ami elkülöníti a pszichózistól. A deperszonalizáció nálam úgy jelenik meg, hogy nem érzem a testem, nem érzek semmit, amihez hozzáérek, nem tudom értelmezni a testrészeimet pl. ha rájuk nézek, olyan mintha egy "lélek" lennék. Ehhez még szoktak paranoid gondolatok társulni, hogy azt hiszem, hogy mindenki más is látja, hogy valami nem "okés", és hogy nem az vagyok, akinek mutatom magam, hanem kvázi átvettem a helyét egy másik embernek egy testben. Ettől szoktam rettegni, hogy "rájönnek". Remélem, hogy sikerül terápiát/ egyéb megoldást találnotok ezekre az élményekre és idővel kevesebbszer jelenik meg!

Én például nem hiszem el ami éppen történik. Olyan mintha minden egyes nap csak álmodnék, ezért semmit sem veszek komolyan... még azt sem, hogy kirúgtak. Fapofával hallgattam végig...

Normálisan visszaemlékezni sem tudok, mert az elmúlt 2 évben nem társítok dolgokhoz érzelmet, az előtte lévő időszakból "táplálkozom".

Előtte nagyon nagyon boldog voltam és szinte traumatikus dolgok történtek velem, amik heves érzelmi reakciót és stresszt váltottak ki belőlem. Egy hónapon belül el kellett otthonról költöznöm, majd az albérlet amit egy barátnőmmel vettünk ki mégsem volt kiadó, nem volt hova mennem plusz a párom előtte elhagyott... meghalt 12 év után a kiskutyám, nem tudtam fizetni az egyetemet.

Igyekszem feldolgozni lassú lassú folyamatokban.

De egyelőre olyan vagyok, mint egy robot. Csúnya dolog, mert bármilyen esemény történhetne... semmi sem rendítene meg. Legyen az öröm vagy bánat.

Hozzáteszem, hogy a testi tünetek ennyire nem erősek Nálam... inkább csak pl nem hiszem el, hogy én tényleg megmozdítom a kezem, amikor megmozdítom a kezem.