Halál körüli gondolatok. Meddig normális, mikortól már nem?

Őszintén, az elmúlt fél évemben eléggé magam alá kerültem, ennek egyik fő oka ez a karanténos tavoktatasos sztori, az időm nagy részében full egyedül vagyok itthon és habár tanulni kell, tehát unatkozni nem unatkoztam, mégis van bennem egy hatalmas űr, üresség, magányosság érzése. Érdekes. Levert vagyok, befásult, nincs kedvem semmihez, nem érzem magam szeretve, szeretethianyos vagyok, törődésre, figyelemre, vagyis jobban mondva társaságra vágynék. Olyan semmilyen hangulatom van, de már hetek óta. Ma csináltam magamról egy videót (valakinek el kellett küldenem, amiben magyarázok valamit) és ahogy visszaneztem magam, a szemem tiszta taskas, karikás és olyan üveges volt. Megijedtem saját magamtól, mennyire xarul nézek ki, mint egy megkeseredett középkorú nő.

Sokszor gondolkodom az ilyen öngyilkossági módszereken, de azt érzem, nen tennem meg. Igazából lejatszodik a fejemben, hogy milyen lehet több emelet magasról kiugrani, vajon mit éreznék zuhanás előtt közvetlenül, illetve közben, megbánnám-e, a becsapódás után meddig maradnék életben, fájna-e vagy azonnal meghalnék. De ugyanilyen gondolataim vannak autókkal is, ha elüténenk, mennyire fájna, mennyi idő után halnék meg? Igazabol amikor atmegyek a zebrán, mindig bennem van a gondolat, hogy hátha elut egy autó (szándékosan nem ugranek elé). De igazából hasonló gondolataim szoktak lenni felakasztas, gyigyszerezes, érvágás kapcsán is. Sokszor leporgetem a fejemben a jeleneteket, hogy melyiknél mit éreznék előtte, közben, mennyire fájna, mikor halnék meg.

Most azt gondolom, nem mernék semmi ilyet megtenni, de az a baj, hogy túlságosan is sokat gondolkodom ilyeneken. Meg azon is, hogyha halott lennék, akkor az olyan lenne, mintha aludnék, tehát nem tudnék magamról stb és az mennyivel jobb érzés, mint minden nap magányosan felkelni és a magányban lenni. A nap fenypontja számomra az alvás, akkor nem érzékelem a lelki gondjaimat.