Hogy lehet a gyàszt feldolgozni, szégyen hogy nem érzem?

Nem, nem szégyen.

Te most pont itt tartasz a gyászfeldolgozás folyamatában

Kihúztál egy fiókot, oda belesöpörtél mindent és jó szorosan betoltad.

Az a fiók egyszer majd kinyílik. Kihullik egy levél, egy fotó..És akkor kezdesz majd el sírni.

Részvétem.

Részvétem. Mindenki másképp gyászol. Szerintem nagyon káros, hogy a társadalom rá akar erőltetni a gyászra egy sémát, holott az is teljesen normális, ha nem érzel szomorúságot.

Nekem tavaly halt meg a legjobb barátnőm, a pszichológusom bűntudatot próbált kelteni bennem, amiért teljesen nyugodtan beszéltem a haláláról. Nagy hiba volt, mert sikerült is bűntudatot keltenie! Csak később jöttem rá, hogy tagadásban voltam, ami egy természetes gyászreakció (amint eszembe jutott egykét közös élmény, akkor elsírtam magam).

Szeirntem akkor sincs semmi baj, ha valaki nem szomorú, szimplán csendben megviseli, vagy nem is befolyásolja úgy az életét.

Először is: Isten nyugosztalja, Neked pedig őszinte részvétem!

Mindenki másképp gyászol, te így. Én minden nap gondolok a halott szeretteimre, főleg a nagymamámra, aki a legközelebb állt hozzám a családból, olyanok voltunk, mint borsó meg a héja. Tavaly szeptemberben ment el, szintén viszonylag hirtelen, tele volt tervekkel, élni akart, sok szempontból fiatalos volt, ne egy otthonülő, leépült mamókára gondolj. Én nem érzem, hogy tagadnék, elfogadom és kimondom, hogy meghalt, de komoly kognitív disszonanciát okoz nálam is. Egyszerűen róla minden az eszembe jut, de a halál az nem. Ő maga is mindig mondta, hogy abszolút nem érzi a 83 évét, a haláltól meg úgy tartott, mint a fiatalok. Én is nézek róla képet ha tehetem, rengeteget gondolok rá, hiányoznak az órákig tartó, éjszakába nyúló beszélgetéseink, az a hihetetlen összhang... Viszont sírós sosem voltam, most sem vagyok. Könnyezni is csak ritkán, ellenben állandóan elmélkedem. Ne tudd meg, mennyi bántást kaptam életemben a családomtól ezért, hogy rideg vagyok, elfojtom az érzelmeimet (főleg nőként nem tudják ezt tőlem elfogadni), nem tudok szeretni igazán, és még ennél durvábbak is... Közhely, de nem vagyunk egyformák, a szeretet nem attól függ, ki milyen drámai módon nyilvánul meg és ki zokog állandó jelleggel. Ne hagyd, hogy bárki ebben a témában kioktasson és ítélkezzen feletted, mert ebben az állapotban ez kifejezetten ronthat a helyzeteden!