Normális, hogy így érzek? Vagy lehet, hogy valami mentális problémám van? (Lent kifejtem).

Kb. olyan 10-11 éves korom óta érzem azt, hogy valami nincs rendben velem. Olyan 10 éves lehettem, amikor meghalt a nagyapám, ami eléggé megviselt. Ráadásul épp akkor váltottam iskolát, és mivel nem jöttem ki az új osztálytársaimmal, így kiközösítettek. Ez a kettő együtt annyira kikészített, hogy állandóan sírtam suli után (kb. minden nap, akár többször is), nem volt kedvem semmihez se, olyan, mintha depressziós lettem volna. Szüleim végül elvittek pszichológushoz 11 éves koromban, nagyon kedves volt egyébként, tényleg sokat segített. Ő azt mondta, hogy csak érzékeny vagyok, és szerinte majd jobban leszek. És utána tényleg jobban lettem! Úgy 2-3 évig nem éreztem magam szomorúnak egyáltalán. Boldog voltam és motivált, közvetlenebb is lettem az osztálytársaimmal, így már nem voltam kiközösítve. 14 évesen aztán megint hirtelen letargiába estem. Ugyanazt éreztem, mint kb. 10 évesen, csak nem sírtam annyit, meg öngyilkos gondolataim támadtak. Így 15 évesen ugyanahhoz a pszichológushoz kerültem, mint amikor 11 éves voltam. Ő továbbra is azt mondta, hogy csak érzékeny vagyok a világra, meg, hogy a tinikor miatt a hormonjaim túl buzognak, és, hogy azért vagyok ilyen. Viszont mostantól kezdve (ez 2019 májusában volt), hogy szeptembertől kezdve járjak el hozzá minden hónapban. A vele való beszélgetés után megint kicsattanóan boldog lettem, ettől függetlenül eljártam hozzá, egészen 2020 januárjáig, ugyan is a pandémia miatt nem mehettem hozzá, online pedig nem tartott konzultációt. Ugyanakkor úgy február végén megint rosszul kezdtem érezni magam, állandóan sírtam, gyorsan és hangosan kezdett dobogni a szívem, alig bírtam enni, stb. A szüleim látták, hogy nagyon sz@rul vagyok, így kerestek egy másik pszichológust, aki elvállal engem online. Végül találtunk egy klinikai szakpszichológust, aki egyből felíratott háziorvossal Frontint, amitől, bevallom, elkezdtem függeni, mert attól tényleg jobban éreztem magam. Viszont ahogy kezdett kiürülni a szervezetemből, újra előjöttek a tünetek. Két hónap után végül megszakítottam ezzel a pszichológussal minden kapcsolatot, mert már Xanax-ot akart felíratni nekem, de már így is küzdöttem a Frontin függőségemmel, így már nem akartam hozzá járni, lemondtam a konzultációkat. Ismerős segítségével találtunk egy másik klinikai szakpszichológust, aki azt állapította meg nálam, hogy generalizált szorongásom van, segített leszoktatni a Frontinról is. Nehezen, de jobban lettem, elmúlt a gyors szívdobogásom, nem voltam annyira melankolikus. Úgy januárig megint jól éreztem magam, utána megint hirtelen szomorúnak éreztem magam, sokat is sírok, meg egyre többször fordul meg bennem az öngyilkosság. Van, hogy önfojtogatom magam (a vagdosáshoz nincs bátorságom), főleg, hogy a szüleim is kezdenek kiakadni rám. Próbálom titkolni előlük (nem előttük sírok meg fojtogatom magam), de érzem, hogy valami rohadtul nem oké belül. Random rátaláltam erre az oldalra ( [link] elolvasva a tüneteket*, úgy érzem, hogy biporális vagyok. Tudom, hogy nem szabad öndiagnosztizálni magunkat, meg tudom, hogy mentális betegnek lenni nem "menő", ezért szeretnék elmenni szakemberhez. A kérdés csak az: kihez? Mert interneten csak annyit találtam, hogy forduljak orvoshoz. Pszichiáterhez vagy klinikai szakpszichológushoz? Mert úgy tudom, az utóbbi is megállapíthat mentális betegséget. Vagy tényleg csak a hormonjaim csinálják? Tanácstalan vagyok...**

17/L

*A pontos tüneteimet szívesen leírom privátba. Már így is egy kész novellát írtam ide.

**Bocsánat, ha túl hosszú lett, csak már tényleg nem tudom, mi bajom van.