Ezek szerint pszichopata vagyok?

Újabban annak olvastam utána, hogy pszichopatának lenni nem egyenlő a társadalomellenes szociopata viselkedéssel, sokkal inkább az asszertivitással hozható összefüggésbe.

Nálam ezek a tünetek dominálnak:

- nem érzékenyülök el, amikor valaki előttem sír, érzelmileg teljesen hidegen hagynak a 9/11 áldozatait gyászoló családok beszámolói, a koronavírus és a terrorcselekmények, ill. lövöldözések áldozatai, a szexuálisan bántalmazott nők traumái. Ez még nem azt jelenti, hogy nincs kognitív empátiám és nem érteném meg, hogy a felsoroltak közül mindegyik esemény tragikusnak számít, elítélni is elítélem, csak érzelmileg nem hat meg.

- nem vágyom az emberek társaságára, csak abban az esetben, ha valami hasznom származik belőlük. Mondjuk szórakoztatnak, ha unatkozom, kipanaszkodhatom magam nekik, támaszt nyújtanak.

- nem stresszelek azokon az apróságokon, amiken az emberek 99%a jellemzően dühöngeni szokott. A többség nyavalygásait az exeik-ről banálisnak tartom, ugyanakkor kedvesen meghallgatom, hogy ne tűnjek udvariatlannak. Pl. soha nem értettem, hogy 1-2 hónapos kalandok után miért drámáznak ennyire az emberek?! Féltékenység? Én ilyet soha nem tapasztaltam, ha valaki nem engem akar, hanem mást, akkor adok neki 10 percet arra, hogy összepakolja a cuccait és elmenjen, mert nincs kedvem sem energiám túlbeszélni a dolgokat. Azt sem tudnám képzelni, hogy visszasírok valakit, mivel nem kötődöm az emberekhez, és az állatokhoz sem: amikor meghalt a kutyám, akkor az volt az első kérdésem, hogy hová temetjük el?

- nem félek az emberektől, éjszaka bármikor hazajövök nőként egyedül, mert szemrebbenés nélkül kést szúrnék annak a nyakába, aki megpróbálna megerőszakolni. Nem félek nemet mondani, és kiállni az igazamért, akkor sem, ha azzal másnak érzelmi károkat okozok. Csak azért fogom vissza magam, mert ismerem az illemet és a jómodort.

- semmilyen ijesztő videójátéktól, thrillertől nem tudok megijedni. Vannak nagyon jó filmek, amiket attól függetlenül értékelek, hogy mennyire készítették őket elvileg érzelmileg felkavarónak. Adrenalint érzelek, de nincs mögötte érzelmi reakció.

- nem érzek gyászt, szorongást és depressziót sem.

- nem zavar, ha gyerekek halnak meg. Amikor az orvosira jártam, akkor a boncoláson fekvő tetemeket csak húscafatoknak tekintettem, amiken tanulni tudtam, és az sem érint meg érzelmileg, ha gyerekek sírnak/szenvednek. Egyszer egy 5 éves leukémiás kislánynak csináltam punkciót, életemben nem hallottam még olyan üvöltözést és sírást, mint akkor. Láthatóan nagyon szenvedett, mert nem egy kellemes beavatkozás, és szegényke legalább 5-10 punkción már alapból túl volt. Én viszont érzelmileg magasról lesz*rtam, és igyekeztem minél gyorsabb lenni, hogy ne szenvedjen annyit.

- az érzelmeimet megjátszom, emberek között 0-24ben maszkot viselek, hogy észrevétlenül beintegrálódjak a társaságba.

- egyedül élek, az átlaghoz képest kevésbé igénylem a szexet, ha pedig igen, akkor a b*szást részesítenem előnyben a romantika helyett. A nyálas szerelmes embereket soha nem értettem.

- a koronavírus egyáltalán érdekel, betartottam minden szabályt, felvettem mindkét oltást és szavasz-tavasz. Magasról lesz*rom, hogy kik és hányan haltak meg, abban az esetben is, ha a nagyszüleim lennének azok. Nem zavart, hogy egyedül éltem a karantén alatt kb. egy félévig, egyesek viszont az elviselhetetlen magány miatt panaszkodtak szüntelenül. Ilyet én nem igazán érzek.

Nagyjából ennyi. Sokat gondolkodtam azon, hogy elmenjek egy szakmai véleményért, de végül is arra jutottam, hogy csak magamnak okoznék kárt azzal, ha kiderülne, hogy pszichopata vagyok. A környezetemből különben sem gondolná ezt senki, mivel nagyon jól be tudok illeszkedni: van sok jó ismerősöm, kúrópartnerem, kedves, érdeklődő és megértő vagyok, a többiek elmondása szerint higgadt és racionális, akiben baj esetén megbízhatnak. Ez többnyire így is van. Nem vagyok bántalmazó, sem manipulatív, hamarabb érzelmileg nagyon hűvös, és maszk nélkül kegyetlen, közömbös, érdektelen egoista.