Vannak itt borderline személyiségzavarral küzdő keresztények?

Ez érdekes témakör, engem is érdekelne.

Meglepett, hogy itt találkoztam egy ilyen kérdéssel. Ráadásul pont egybeesik az én problémám aktualitásával is. :D Mintha csak én írtam volna ki. Kérdésedre válaszolva, röviden: nehezen. Nagyon nehezen. Mostanában legalább is egyre nehezebben. Olyan, mintha rosszabb állapotban lennék, mint megtérésem előtt. Megtérésem előtt egy 5-6 évvel kezdődtek nálam a szorongásos rohamok és egy komoly szorongásos időszak. Már látom, hogy Isten ezt arra használta, hogy felé forduljak és meglássam, szükségem van rá. Megtérésemet követően volt egy rövidebb talán stabilizáltabb időszakom. Aztán folytatódott a lefelé menő spirál. Vannak keresztény ismerőseim, barátaim, akiknek mesélhetek erről (noha nem sok van, aki tényleg meg is érti). Van egy depresszióval küszködő személy és ott a testvérem, akinek szintén (többek között) diagnosztizált borderline-ja van. 1-2 hónapja döntöttem úgy, 7 év után, hogy mivel már fizikailag élhetetlenné vált az életem (napi szintű rosszullétek, borzasztó gyengeség, ájulás szélére kerülés, kb járni alig tudtam stb..), így kénytelen vagyok gyógyszert szedni (nyugtató, antidepresszáns). Ettől fizikailag egy fokkal jobb lett. De sajnos az érzelmi háborúim, a kötődésre való már-már képtelenség, a paranoid gondolataim, az öngyűlölet, az önsértés, ezek tovább kínoznak. Rájöttem, hogy mindig is ilyen instabil voltam. Már jóval az első szorongásos rohamaim előtt ilyen személyiségem volt. A megfelelési kényszerem iszonyú nagy, mindig azt hiszem teljesítenem kell valamit, hogy szeressenek. Persze nyilván tudom, hogy ez nem így van és Krisztus úgy szeret ahogy vagyok, úgy kegyelmezett nekem, ahogy vagyok. De egyszerűen a józan észnek ellent mondanak az érzéseim és hiába tudom, hogy annak kell számítania, hogy Isten szeret, tovább szenvedek a világról és az emberekről kiskorom óta berögzült negatív képtől és a szenvedés kezelésére való szinte képtelenségétől. Sajnos nem tudok örülni. Nem tudok örülni az életnek, amit Istentől kaptam. Tele vagyok egymásnak ellentmondó érzésekkel és gondolatokkal. Sokszor azt sem tudom mi van, sokszor felrobbannék, de nem megy. Sírnék, de nem tudok. És végül üres leszek, mintha egy köd szállna a fejemre és totálisan bezárkózok. Az imáim mintha csak a plafonig érnének. De a hitemet képtelen vagyok elveszíteni. Isten a 'halál árnyékának völgyében' is velünk van, és semmi nem véletlen. Az sem hogy ilyenek vagyunk. Mindenféleképpen a hitünk építésére szolgál, még ha most nem is értjük az egészet. Hidd el, elég sokszor úgy érzem, ez sovány vigasz. De Isten ne értené az emberi lelket? Hiszen Ő teremtette azt. Szóval kitartást kívánok neked. Esetleg írd le (akár privátban, akár ide), hogy te hogyan éled meg. Kíváncsivá tettél.