Milyen az élet depresszió nélkül?

Nagyon nagyon szenvedtem a depresszióval.

Őszintén nagyon felemelő érzés. Érzéseket annyira nem tudok leírni, de megpróbálom.

Összességében örömöt lelek pl a napsütésben, zenében, vezetésben, más ember társaságában. Fontos kiemelnem, hogy nem szivárvány így sem minden és ez teljesen rendjén van, mert emberek vagyunk, elfáradunk, de akkor sem akarok öngyi lenni, ha szar napom van. Jön egy újabb nap.

Nekem az volt az alapvető érzésem depressziósan, hogy már soha, semmi nem lesz jobb. Arra is emlékszem, hogy más volt az érzésekelésem is, kevésbé élénknek láttam a színeket, minden szürkébb volt. Az alaphangulatom tompa, enervált. Nem volt kedvem, energiám felkelni az ágyból, volt, hogy egész hétvégén át csak tévéztem. SZinte fájt a létezés. Ebből engem az vezetett ki, hogy kényszerítettem magam a mindennapi rutin cselekvések elvégzésére. Ha fájt, akkor is csináltam. A másik, ami segít, a rendszeres sport. Akkor is, ha nincs hozzá kedvem.

Jelenleg nincs depresszióm, pedig nagyon komoly traumákon mentem keresztül. Vannak céljaim, terveim, el tudom képzelni, hogy jó dolgok történjenek velem a jövőben.

Számomra ez a különbség.

Mondjuk én bipoláris vagyok, ami elég későn derült ki. Kb. 6 évvel ezelőtt lettem igazán depressziós először. Akkor már negyven felett voltam.

Depressziósan az élet szinte kibírhatatlan teher számomra. Utálom magam, néha másokat is (de ez csak egy gondolat, ami feltartóztathatatlanul jön "utálok mindent és mindenkit"). Minden fáj. Fáj mozogni, bármit megcsinálni. Nem tudom rávenni magam arra, hogy kiteregessek, miközben kb. 5 perc alatt készen lennék vele. Nem tudok kommunikálni, hülyeségeket beszélek összefüggéstelenül, nem esik jól másokkal beszélgetni, óhatatlanul megbántok másokat, miközben mi sem áll tőlem távolabb, stb. stb.

Amikor nem vagyok depis, akkor jó kedvem van, tevékeny vagyok, sokat beszélgetek, kíváncsi, nyitott vagyok. Nem okoz gondot felkelni, ezt-azt megcsinálni.

Hipomániás, mániás szakaszban meg gyönyörű az élet, minden szuper, minden csodás, én is csodás vagyok. :)

Amikor rosszul érzem magam, akkor is segít, ha sétálok valami szép helyen. Ha ehhez sincs erőm, akkor megnézek egy jó filmet, olyat, ami leköt, érdekel. Vagy olyat, amiben minden rendben van az élettel, mint pl. a "Váratlan utazás" valamelyik epizódja. A házimunka ilyenkor nehéz, de ha sikerül magam rávenni, mindig kiderül, hog az is segít. Az is, ha dolgozni megyek, mert az leköt, nem érek rá hülye gondolatokkal foglalkozni.

Amikor viszont minden oké, akkor sokkal könnyebb bármibe belefogni. A munkahelyi feladatok sikeres elvégzése jó érzéssel tölt el, különösen, ha valami nehéz ügyet oldottam meg, amivel más nem boldogult. Szívesen dolgozom, jó érzés a kollégák közt lenni, beszélgetni, akár a munkáról, akár a magánéletről. Otthon is jó tevékenykedni, sütni-főzni, kertészkedni. Jó beszélgetni a családtagokkal, azt különösen szeretem, mikor sokan összejövünk.

A természetet is szeretem, mindig jó látni a szépséget magam körül. Ezt még akkor is észreveszem, amikor rossz passzban vagyok, akkor is megnyugtat. A madárcsicsergés, a zöld fák, a virágok, a mező látványa.

Szeretem az elalvás előtti időt is, ilyenkor végiggondolom a napomat, de csak a jó részeknél időzöm el. Szerencsére szinte mindig könnyen elalszom, inkább az szokott problémát okozni, ha felébredek, mert akkor nehezen alszom vissza, és ilyenkor szoktak a negatív gondolatok jönni, az akaratlan töprengés, szorongás. Ez ellen csak azt tudom tenni, hogy nekiállok olvasni, aztán megint megpróbálkozom az elalvással.

Néha én is utálom az embereket, néha sajnálom őket, de általában kiderül, hogy a többséggel minden oké, csak én voltam előítéletes. Bár alapvetően mindenkinek megelőlegezem a bizalmat, és megbocsátani is könnyen tudok.

Amire még nem tudtam magam rávenni, az a rendszeres sport, de azért próbálkozom. Mert tudom, hogy nem csak a testnek, de a léleknek is használ.