Hogyan beszéljek a pszichológusomnak egy nagyon nehéz témáról?

Nekem is volt ilyen téma. Fél évig agyaltam rajta, hogy hozzam fel, aztán egyszer magától előkerült. Egyszercsak erre kezdtünk kanyarodni, amikor az egyik problémámmal kapcsolatban elmondtam az elmúlt heti történéseket. Szóval nem egy ilyen nagy bejelentés jellegű elmondás volt, hanem szép lassan kibomlott.

Utólag visszagondolva örülök, hogy nem hamarabb hoztam fel, nem lettem volna még elég erős ehhez, amikor először gondolkodtam, hogy elmondjam-e. Nagy problémákról nagyon nehéz beszélni még a maximális bizalom mellett is. Megterhelő és lehet, hogy még neked is szükséged van egy kis időre, hogy beszélj róla. Ne erőltesd, amikor itt az ideje, elmondod.

De ha te nagyon túl akarsz lenni rajta, akkor persze el is mondhatod. Nekem nehéz témáknál segít, ha nem nézek a terapeutára, amíg beszélek, hanem inkább félre vagy becsukom a szemem. Nem tudom, ez udvariatlanság-e, de úgy voltam vele, hogy fontosabb az, hogy el tudjam mondani a dolgom. Beszéd előtt pedig miután a terapeuta megkérdezi, mi történt a héten: néhány nagy levegő, 10 mp csend és szavak ideges keresése, majd elkezdem, hogy sokat gondolkodtam valamin, amiről most szeretnék neki is beszélni. Innen már simábban megy, csak elkezeni nagggyon nehéz.

En a 2-es es a 3-as valaszolo kevereke voltam :)

Amikor elkezdtem pszichologushoz jarni, ket tabu temam volt, azokrol nem akartam beszelni. Az egyik egy gyerekkori tortenes volt, amit en nagyon rosszul eltem meg, es ez meghatarozta a parkapcsolathoz fuzodo viszonyom, es teljes elutasitas lett.

A pszichologus idonkent feszegette a temat, en meg oszinten megmondtam, hogy errol nem akarok beszelni. Egyik alkalommal megkerdezte, hogy miert nem. Akkor valami olyannal jottem elo, hogy szulokrol nem mondunk rosszat. Az ules utani heten jottem ra arra, hogy azert nem akarok beszelni rola, mert szegyellem, ahogyan reagaltam egy olyan dologra, amin mas siman atlep. En evekig szenvedtem tole (szerintem meg most is egy kicsit). Nekem ez a felismeres segitett, hogy atlepjem a sajat arnyekomat. Az elhatarozasom kitartott, es a kovetkezo alkalommal elmondtam. Azzal kezdtem, hogy sokat gondolkoztam az elozo beszelgetesunkon, es celba talalt a miert kerdese. Nem volt annyira sima ugy elmondani, rettento ideges voltam, de ugy voltam vele, hogy ha mar elkezdtem, akkor elmondom vegig :)

En is a fuggonyon levo rest nezegettem kozben, es csak a vegen neztem a pszichologusra.

Feltem az o reakciojatol is, mert egy aprosagot eltem meg traumakent. Nem nevetett ki, nem nezett le, hanem meg kerdezgetett. O volt az elso (es az utolso), akinek ezt elmondtam, pedig mar tobb, mint 20 eve tortent. Az nekem a kesobbi uleseinkhez is jo utmutato volt, hogy a pszichologus azt mondta: mindenkinel mashol van a hatar, hogy mit el meg traumakent.

Nekem ez borzaszto nehez beszelgetes volt. Hazaerve azonnal lefekudtem aludni :) kovetkezo alkalommal pedig arrol beszelgettunk, hogyan eltem meg az elozo alkalmat.

Érdekes, nekem ezzel soha nem volt problémám, már az első alkalommal elmondtam neki olyan dolgaimat, amik miatt vélhetően sok ember agyon akarna volna verni (kényszerbeteg vagyok, kényszergondolatokkal).

Ha nem konkrét bűncselekményt vallassz be, akkor kötelessége hétpecsétes titokként kezelni, amit ott elmondasz, ítélkezni pedig nem fog, hanem segít. Természetesen ehhez meg kell, hogy ismerjétek egymást, egy hullámhosszon kell legyetek.

Nem baj, ha nem érzed úgy, hogy meg akarsz nyílni, de csak akkor keress más szakembert, ha ez azért van, mert az adott illetőre valamiért nem bíznád a titkaidat. De a pszichológusok a modern kor papjai, köti őket a titoktartás.