Diagnosztizálná a mentális kórképemet egy internetes orvos?

Tudom, hogy a kérdés eléggé ironikusra sikeredett, viszont szeretném meghallgatni, hogy mit gondol rólam egy random ember, aki nem ismer.

Kiskorom óta másnak gondolom magam, mint a többiek. Leírom az életem, szóval jó olvasást. Húsz éves eff vagyok amúgy.

Kb. 9 évesek voltunk nagyjából 3. osztályban, amikor az osztályfőnök feladott egy feladatot, aminek keretein belül le kellett írjuk, hogy mit csinálnák, ha bármit megtehetnénk. A legtöbben megállították volna a globális felmelegedést, afrikai éhezést és a háborúkat. Olvassák körülöttem az empatikusabbnál empatikusabb válaszokat, viszont nekem a lapomra az volt írva, hogy építtetnék egy várat, amiben én lennék a király. Fel sem merült bennem, hogy milliókat menthetnék meg.

Ezt azért írtam le, mert ez az első nárcisztikus emlékem.

Ugyan ez az alsós osztályfőnököm egyszer mondta anyukámnak, hogy lehetnék egy kicsit “lazább”. Utólag felismertem, hogy arra célzott, hogy úgy viselkedtem akkoriban, mint valami robot. Ekkor még nem nagyon tudtam, hogy hogyan kellene egy ember módjára létezni.

Nagyjából ilyen idősen, 9-10 évesen én kitaláltam, hogy vadászok az utcán macskákat, amikből kabátot csinálok magamnak. Ezt elmondtam anyukámnak, viszont ő nem vette komolyan annak ellenére, hogy bennem semmiféle ellenérzet nem volt, hogy ezt mégsem kellene. Talán az akadályozott meg a gerincesek mészárlásában a környéken, hogy volt egy gyönyörű szamojéd kutyánk, akit imádtam. Építettem egyébként kivégzőhelyet bogaraknak. Egy papírlapra ragasztottam parafa dugót, rá műanyag késeket, amikkel rendszeresen rituálisan szétvágtam a bogarakat.

Volt egyébként olyan eset, hogy még óvodában megütöttem egy lányt és nem értettem, hogy ha az utcán szabad verekednem a szomszéd gyerekkel, akkor vele miért nem szabad.

Később a gimnáziumban is jelentkeztek az érzéketlenség tünetei.

Egy alkalom beleégett az agyamba valószínűleg egy életre. 13 évesek voltunk, amikor valaki valami vicceset mondott az osztályban és én nem értettem, viszont mindenki más nevetett. Hátrafordultam és megkérdeztem az egyik lányt, hogy

“Mit nevetsz?”

Én ezt kicsit sem szántam gúnyosnak, viszont csak évekkel később értettem meg azt az arckifejezést, amit akkor vágott.

Semennyire sem tudom felfogni a nonverbális kommunikáció értelmét. Nem értem, hogy az emberek miért mutogatnak a kezükkel. Szoktam én is néha, de annak célja van:iránymutatás, ok jel, felfele mutató hüvelykujj stb..., viszont ezt a céltalan mutogatást nem tudom hova tenni.

Rengetegszer előfordult már, hogy az arcomon semmilyen érzelem nem volt és ezt a körülöttem lévők szóvá is tették. Én ebből semmit nem érzékeltem és csak utólag képzeltem el, hogy milyen fejet vághattam, amit furcsálltak. Mondták, hogy ha más nem megy, akkor legalább próbáljak mosolyogni mondjuk a képen.

Tudom, hogy nagyképűnek fog hangzani, de én tényleg ezt érzem: a legtöbb embert lenézem. Sokakat annyira nem becsülök, hogy még ki sem nevetem őket. Én nem tudok mosolygósan kedves lenni random emberekkel, pedig szeretnék.

Szeretem továbbá a gore-t. Van, hogy néha mintha elfogna valamiféle rossz érzés, de egyébként simán rákeresek egy mexikói kartelles kivégzésre és megnézem gond nélkül akár kajálás közben is. Volt, hogy nevettem is egy ilyen videón, mert viccesnek találtam azt, hogy valami muszlim család próbálja újraéleszteni a férjet, viszont csak szimplán ütögetik a mellkasát, mert nem értenek hozzá.

Elgondolkodtam már azon is, hogy lehet, hogy a túl korai szexuális élet is hatással volt rám. 9 évesen már próbáltam lánnyal az orális szexet. Aki nem hiszi el, az így járt.

Volt már, hogy szorongtam és féltem, szóval ez miatt nem gondolom magam pszichopatának.

Lehet, hogy az idegenek küldtek, hogy megfigyeljelek titeket?