Milyen betegsegre utalhatnak az alabbi tunetek, es szukseges e mar gyogyszert szednem, vagy meg alternativ gyogymodokkal (terapia, sport, meditacio) javithato az allapotom?

Nem vagyok pszichológus, de tanultam pszichológiát és magam is voltam terápián és hozzád hasonló helyzetben, tehát nagyon meg tudlak érteni!

Először is végtelenül sajnálom, hogy nárcisztikus anyával kellett felnőnöd, és hogy kidobott otthonról. Ezek olyan fájdalmak, amelyek már csak ennyi is minden lelki gondod megalapozója, anélkül, hogy további részleteket tudnék.

Szerintem depressziós vagy, ami teljesen érthető, méghozzá nem is nagyon felszínesen, hanem legalább közepes, ha nem intenzív mértékben (ha már öngyilkossági gondolataid is vannak, akkor az nem enyhe depresszió).

A depresszióról és kezeléséről rengeteg anyag van netszerte, nem tudom, hogy az angollal te hogy állsz, én pl. szeretem a WHO (az Egészségügyi világszervezet) két rajzfilmvideóját róla, amelyekben a depressziót fekete kutyához hasonlítják, hogy szinte mindenkinek van, kinek kisebb, kinek nagyobb, épp, hiszen ez egy méretváltoztatós kutya, néha akkorára nő, hogy a fejedre ül, netán még el is veszi az életed, ám meg is nevelhető, mint egy kutya, pórázt és szájkosarat is lehet rá rakni, amelytől még ha tán nem is megy össze, de óriási fekete kutyaként is kezelhető. Keress rá youtube-on (depression black dog WHO), azért van két videó is, mert az egyik a fekete kutyáról szól, a másik meg azokhoz, akik depresszióssal élnek.

Ennek is van némi kritikája, egy barátnőm pl. azt mondta, hogy szerinte nem jó az, hogy a depressziót egy tőlünk kívül álló valaminek ábrázoljuk, mert így egy kicsit el is vész a felelősségünk róla, ebben is van némi igazság, ám azzal együtt, hogy belőlünk született a fekete kutya, ahogy még ez a barátnőm is fekete kutyát szerzett emiatt, mégis csak mi vagyunk felelősek a saját depressziónkért, ahogy a saját kutyánkért is. Mellékesen házi állat simogatása már bizonyítottan jó hatással van a depresszióra, már csak a felelősség miatt is, akár macskát is szerezhetnél be otthonra, hogy ne csak magaddal foglalkozz, hanem felelősséget vállalj másért is. Ha ez túl nagy felelősségnek tűnik épp most neked, akkor kezdheted egy növénnyel is, amelyhez beszélhetsz is a napi gondoskodáson túl is, hiszen erre is vannak már kutatások, hogy a növények is jobban nőnek, ha szeretve érzik magukat, arról nem is beszélve, hogy ha szeretet adsz bárkinek vagy bárminek, magad is jobban fogod érezni magad! :)

A butulásod is nagyon ismerős számomra, én is átmentem ezen, ami valahol egy természetes folyamat is, ahogy öregszel, az intelligenciád is csökken, pláne, ha mentálisan épp terhelt vagy a traumáid miatt. Szerintem nem is olyan rossz dolog az, hogy elköltöztél egy nárcisztikus édesanyától.

Ismerősen csengett nekem a kreativitásod hiánya is, annyira, hogy ebben én is benne voltam, annyira, hogy épp egy olyan párkapcsolatban voltam, ahol a másik ember épp kreatív tanulmányokat folytatott, és az én kreativitásom körüli kihívásaimat meg folyamatosan lealázta, amitől csak még kevésbé volt kreativitásom, annyira, hogy a végén elhittem azt, hogy én nem is vagyok kreatív. Pedig csak az ő hatására bénult le a kreativitásom, hiszen ahogy elköltöztem tőle és beköltöztem egy tök üres lakásba, hirtelen, ahogy beléptem az új lakásba, hirtelen megláttam, hogy hogy lesz otthon a lakásból, és akkor hopp: elkaptam magam, hogy ezt márpedig nem lettem volna képes elképzelni kreativitás nélkül és olyan, de olyan boldog lettem, hogy ezért is emlékszem erre a mai napig is! :)

Van egy olyan külföldi mondás, hogy változtasd meg a helyed és megváltozik a szerencséd is, ez iszonyatosan nagyon igaz, itt éltem meg én is ezt.

Ezen kívül szeretném ajánlani neked az Agymanók című mesét, ha még esetleg nem láttad volna, amely bár rajzfilm, szerintem nem annyira gyerekeknek való, vagy legalább is a gyerekek max. a cuki rajzokat élvezik, ám a történetből nem biztos, hogy sok mindent megértenek, ugyanis kb. bevezetés a pszichológiába, egy lány életét követhetjük nyomon a születése pillanatától, amikor az érzelmei is vele születtek 12 éves koráig, amikor el is költöztek és ettől depressziós lett, hogy ez hogy néz ki az érzelmi világára nézve. Persze tudom, hogy nem dokumentumfilm :) , ám pszichológusok közreműködésével készítették a filmet és én sokszor láttam és szeretem, pláne, hogy jól lehet vele ábrázolni a depresszió szintjeit.

Eredeti kérdésedre válaszolva meg én azt vallom, hogy nincs olyan mentális állapot, amelyen ne tudna segíteni életmódbeli váltás, nem csak sport, meditálás és akár szóbeli terápiával, de szerintem táplálkozásbeli változások is szükségesek, mert én pl. úgy hagytam magam mögött a depressziómat, hogy elhagytam a hozzáadott cukor fogyasztását, pláne miután már a glutént és tejtermékeket, élesztőt is kihagytam a táplálkozásomból, helyettük annyival több zöldséget, gyümölcsöt és vizet fogyasztottam, húst és alkoholt is egyre ritkábban, amiről csak most tudtam meg, hogy függőséget okoz (mármint a húsról, az alkoholról mindenki tudja), ezért ragaszkodunk annyira hozzá, azóta olyan események történtek velem, amelyeknél még akár csak negyede is elég volt korábban, és már kész voltam lelkileg, ám amióta ezeket nem fogyasztom, ám annyival több vizet iszom pl. és mélyeket lélegzem, már csak múlt időben beszélek mosolyogva a depresszióból, mert már alig emlékszem rá, ezért ajánlom mindenkinek szeretettel, pláne mennyire pénztárca barát! Én nem hiszek a gyógyszeres kezelés teljes sikerében, ezért mindig is visszautasítottam, ugyanis szinte mind függőséget okoz, én abban hiszek, hogy változtasd meg magad és megváltozik a világ!

A fekete kutyás videókról még annyit, hogy bocsi, hogy most nem keresem meg neked, de pont ugyanannyi neked rákeresni, mint nekem, meg tán nem is értesz angolul annyira, bár egyszer lefordítottam magyarra valakinek, ha akarod, bemásolhatom ide, abban van egy olyan mondás valamelyikben, hogy (mint minden függőség - ezt csak én teszem hozzá) a depresszió is egy függőség, ami miatt nem kiebrudalni kell azt a fekete kutyát, hanem inkább megszelidíteni, ahogy egy hazavitt kutyát is meg kell ismerni és megszelidíteni, mert tán örökre velünk lesz, a lényeg, hogy ne szedje szét a lakást, ugye, hanem lehetőleg boldoguljon önállóan! Azért jutott ez most eszembe, mert én olyan sikeresen vittem véghez ezt az általad alternatívnak nevezett gyógymódokkal, hogy nem tudom, hogy az én fekete kutyám csak bujkál valahol bennem vagy egyáltalán elkóborolt, de hogy én nem keresem túlzottan, az biztos, szóval neked is lehetséges! :)

Ja, és még egy gondolat: a depresszió népbetegség, az a különleges, akinek nincs! :)

A terápiádról meg annyit, hogy ha úgy érzed, hogy nem segít, akkor tán válts terapeutát! Rengeteg féle és fajta terápia van, tán épp egy olyan terapeuta kezei közé csöppentél, aki kevésbé gyakorlatias, ezért lehet évekig húzni. Persze ha épp benne vagytok valami témában, akkor ne egyik napról a másikra hagyd faképnél, de tán a terapeutáddal is beszélhetsz arról, hogy hova megy a terápiád, milyen módszereket használ az életkörülményeid javításához és hogy látja az eddigi haladásotokat.

Államira jársz vagy magánhoz? Mert ha nem állami, akkor mindig felmerül a gyanú, hogy a terapeuta direkt húzza a terápiát azért, hogy nőjjön a zsebe.

Én államira jártam, nem Magyarországon, de ez lényegtelen, inkább az a fontos, hogy mivel nálam már a tettlegesség gondolatáig jutottak az öngyilkossági gondolataim, amit közöltem is a megfelelő hatóságokkal, amely ezután kénytelen volt az állam által finanszírozott pszichológiai kezelést kiutalni nekem, ám mivel azt az állam fizette, nem én, először is ki kellett tűzni a terápia elején, hogy mi a terápia célja, folyton arról beszéltünk, és félévente jelentést kellett írnia rólam a terapeutámnak arról, hogy miért kér még fél év támogatást nekem, ha még nem értük el a célunkat. Végül én is vagy három-négy évig voltam terápián és végül is nehéz megállapítani, hogy amiatt vagy az életmódbeli változásaim miatt, netán is-is tudhatom a depressziót már magam mögött, de ezért tartom fontosnak mindezt megosztani mindenkivel, mert íme én gyógszer nélkül jutottam idáig, ergo szerintem mindenkinek sikerülhet!

Köszi a magánba írt leveled, kérdező, én inkább mégis inkább itt válaszolnék, már csak a felhasználónevem megőrzése céljából is, de te persze írhatsz attól még magánba, ha úgy jobb neked! És bocs, hogy csak most válaszolok, most viszont nagyon! :D

Gyógyulás után képes visszaállni az agy az eredeti állapotára? - közrejátszik még az idősödés is, ne felejtsd el, meg egy fizikai seb is hagyhat heget, ha begyógyul, és a lelki folyamatokat amúgy is nehezebb mérni, hogy hol állnak, de az idő mindenképp gyógyír, legyen akár rossz helyzetben bántás, akár jó helyzetben gyógyító!

A sport meg persze, hogy pozitív hatással van a testünkre-lelkünkre egyaránt, de csak akkor, ha tiszta szívből, lelkesedésből csináljuk, nem kényszerből és szenvedésből és akkor, ha rendszeresen. Az inaktivitás definiciója az, hogy heti ötször fél óra közepes intenzitású testmozgás vagy heti háromszor húsz perc nagy intenzitású testmozgásnál kevesebb, aminek amúgy testi következményei a cukorbetegség, elhízás, szívbetegségek és akár rák is lehet. Arról nem is beszélve, hogy ha valaki olyan összpontosítva sportol, hogy csak a sportra figyel, addig sem a saját önsajnálatával van elfoglalva, nem is beszélve a sportolás közben felszabaduló boldogsághormonokról! Már napi fél óra séta is (no, nem plázázó módban, hanem mosdóba igyekvősen :) ) kivezetheti az embert az inaktivitás testre és lélekre veszélyes csapdájából, pénzbe sem kerül, különleges felszerelés sem kell hozzá, csak kényelmes lábbeli és bármilyen ruha, szóval ezen túl már csak kifogások lehetnek. Ha meg ráaádsul valaki megtalálja álmai sportját, amely új értelmet ad az életének, ahhoz alig ha van fogható érzés! Sport a test és a lélek védelméért!

A kreativitás elvesztése témájáról írtad, hogy sikerült meggyőznöd magad arról, hogy nem vagy kreatív, és tán pont emiatt nem lettél az, hát én is pont így jártam. Vigyázni kell a negatív mantrákkal, mert működnek! Azaz már a gondolattal is teremtünk! De még ezen túl is: nekem egy iszonyat fontos felfedezésem az, hogy milyen fontos különbséget tennünk a saját gondolataink és mások gondolatai között, még ha azok a mások a szüleink is akár, vagy más szeretteink, akikről netán meg vagyunk győződve, hogy jót akarnak nekünk. Attól még nem feltétlenül látnak minket belülről! Én már bőven túl voltam harminc évemen, amikor ez a nagyon fontos tantusz leesett nekem, mégpedig a csöndben!

Alapból is ajánlom a rendszeres sport mellé a rendszeres mindfullness meditációt is, minden egyes nap, az elcsendesedést és a befelé nézést. Én egy ilyen során hallottam meg olyan hangokat magamban, amikor felfedeztem azt, hogy nem minden hang az én hangom magamban! Lehet, hogy ez nagyon banálisan hangzik, de én örültem volna akkor, ha korábban tudom meg! Teljesen természetes az, hogy hatással vannak ránk a körülöttünk élő emberek, a szüleink, erre épül az egész pszichológia tudománya, naná, és nem azt mondom, hogy minden, amit mások mondanak, az kukába dobandó, az efféle hozzáállás még a kamaszos lázadás része maximum. Azt mondom csak, hogy nagyon fontos megízlelni minden szót és gondolatot, kívülről és belülről jövőt is azért, hogy el tudjuk dönteni, hogy akarjuk azt, hogy részünk legyen, vagy ne és tudomásul véve azt, hogy ez nem a mienk, békében búcsút intsünk neki. Ilyen konkrétan pont a kreativitás is, vagy nálam volt pl.: az akkori barátom folyamatosan azt mondogatta nekem, hogy nem vagyok kreatív, még ha nem is mindig ezekkel a szavakkal, néha csak utalt rá a sorok között. Addig mondogatta, míg el is hittem. Vagy annyi, de annyi példát tudnék még sorolni a csöndben elkapott szavakra, amelyeket a szüleimtől is hallottam és meghatároztak engem, míg meg nem rágtam annyira, hogy rájöttem, hogy nem, az nem én vagyok, max. ők azt akarták, hogy olyan legyek. Ebbe mindenki belefut, a legjobb szándékú szülő gyereke is, hiszen mindenki a legjobbat akarja a gyerekeinek, csak sokszor elfelejtik észre venni azt, hogy annak a gyereknek esetleg saját személyisége is lehet, ugye.

Meg kell, hogy mondjam, hogy meglepett kérdésed, hogy milyen egyedül élni, mert ezek szerint te még sosem éltél egyedül, bár 17 évesen még én sem. :) Nem is tudom, hogy miért lepett ez meg engem annyira, talán mert mindenki magából indul ki és nekem olyan viharos kamaszkorom volt pl., hogy rögtön az első lehetőségnél dobbantottam is otthonról máshoz, az akkori szerelmemhez (18 évesen) és meg kell, hogy mondjam, hogy tudom, hogy szerencsés vagyok, hogy volt aztán hova mennem máshová, amikor az a párkapcsolatom véget ért, és nem vissza haza. Ehhez persze nekem kellett az is, hogy annyira ne akarjak visszamenni haza a szüleimhez, mint amennyire nem akartam, de az is, hogy tényleg hálás lehetek azért, hogy volt lehetőségem máshol laknom egyedül egész fiatalon, albérletben, ahol éppen az volt nálam a legfantasztikusabb, hogy annyi, de annyi sérülést szedtem össze mind otthon, mind a párkapcsolatomban az együttélésekkel, pontosabban a határok nem tisztelésével, hogy nekem kifejezetten szükségem volt, szomjaztam az egyedüllétre, hogy senki ne lépjen be a személyes zónámba, ha én éppen egyedül szeretnék lenni. Ehhez hozzátartozik az is, hogy anyukámmal ez mindig is konfliktushelyzet volt, mert ő is, és tán apukám is, bár rá kevésbé emlékszem úgy álltak hozzá a lakásunkhoz, hogy az ő lakásuk, így oda mennek és akkor, amikor akarnak. Megint csak szerencsésnek mondhatom magam annyiban, hogy volt saját szobám hatéves koromtól kezdve, ám én az autonómiám megsértésének éltem meg minden egyes alkalmat, amikor anyukám úgy törte rám az ajtót, hogy még csak nem is kopogott. Nem mintha bármi olyat tettem volna, hogy azt ő ne láthatta volna, egyszerűen szükségem volt a személyes térre, az önállóságomra már kis tizenéves koromtól kezdve. Ehhez mondjuk hozzátartozik az is, hogy én amióta csak írni tudok, írok, pláne amióta iskolában tanultuk irodalomból a fiktív leveleket már nem is tudom, melyik osztályban, de engem többek között ez is mentett meg viharos gyerek- és kamaszkoromból, hogy kiírtam magamból a feszültségeimet, sokszor a szüleimmel szemben is, tehát végül is volt oka annak, hogy annyira zavart, hogy időnként megjelent az anyukám berontva a szobámba bármit is mondva. Erről azóta is azt gondolom, hogy még egy újszülött bébinek is megvan az önállósághoz való joga, és attól még, hogy valakit egy másik ember szült vagy nevel föl, attól még nem a tulajdona és nem csinálhat vele azt, amit akar. Na, most ilyen keretek között tán érthető, ha én szomjaztam az egyedüllétet, ahol nincs rá esély, hogy valaki rámtöri az ajtót, pláne, ha még kulcsra is tudom zárni azt. A párkapcsolatom amúgy nagy szerelem volt, pláne, hogy első, és fájdalmas felismeréssel ért véget, hogy mennyire nem ismertem ezt az embert és mennyire mások vagyunk, összeegyeztethetlenül. A vele való együttélés is hozott együttélési nehézségeket, naná, legyen szó akár csak arról, hogy ki mennyire rendes vagy rendetlen, ki milyen rendet szeret vagy ki hogy éli az életét, nekem iszonyat nagy áldás volt az egyedüllét, mint egy nyugiszoba, ahol végre van lehetőségem újraépíteni magam a rengeteg sérülésemből. Ismerek nagyon sok nagycsaládost és más családmodellben felnőtt embert és sok embertől hallottam már, hogy sosem élt még egyedül és el sem tudja képzelni, ezt is meg tudom érteni és valahol irigylem is az összes olyat, aki sosem érezte szükségét elmenekülni a magányába, mert annyi sérülést szedett volna össze a nagy együttélésben, hogy több sérülése lett, mint amennyire gyógyulni tudott a nagy családban. Én ráadásul végül konkrétan külföldön is kötöttem ki, egy barátom szerint tán még mindig a szüleink elől menekülünk, ki tudja, tán igaza is van. Szóval valahol irigyellek azért, ha neked még nem kellett megtudnod, kérdező, hogy milyen egyedül lakni, viszont azt is gondolom, hiszem, hogy szerintem mindenkinek fontos megtanulnia egyedül is lenni, azzal együtt, hogy abban is mélyen hiszek, hogy az ember társas lény és hogy nem jó az embernek egyedül, ám mindig jobb, mint egy rossz kapcsolatban, legyen szó akár rossz szülő-gyerek kapcsolatról, amely rossz a gyerek számára, vagy legalább. Azt is szükségesnek tartom hozzátenni, hogy vigyázni kell az egyedül éléssel is annyiban, hogy könnyen elkényelmesedik az ember egyedül, mert nem kell senkihez sem alkalmazkodnia, és pl. most is egy olyan emberrel élek együtt élettársként, aki szerint jó egyedül élni, egyedül lenni és szerinte semmi szükség sem párkapcsolatra, pláne nem házasságra, de amikor ezt mondja, mindig rákérdezek arra, hogy bánja-e, hogy együtt vagyunk, erre mindig azt mondja, hogy nem, ez most épp jó, de ha nem lenne jó a kapcsolatunk, akkor egy pillanatig sem tartaná vissza az, hogy csak nehogy egyedül legyen. Ennek amúgy örülök is, mert így biztos lehetek abban, hogy nem kényszerből van velem, nem az egyedülléttől való félelme miatt, ami nekem fontos. Szóval nehéz téma ez, de azt is gondolom és hiszem mélyen, hogy azért szükséges mindenkinek élni legalább kicsit egyedül, hogy ne váljon az valami félelmetes ismeretlenné, hiszen nem egészséges az, ha valakit a félelmei vezetnek, ha valaki csak azért van valakivel együtt, hogy ne legyen egyedül, ez sosem vezet jóra, ugyebár. Ne a félelmeink vezessenek! Egyedül csak annak rossz, aki nem bír meglenni saját magával! Pedig mindenki azért született, hogy kiteljesítse önmagát, hát hogy tudhatja meg az, hogy ki ő valójában, ha mindig mások mondják meg neki, hogy hogy viselkedjen vagy mit mondjon? Szerintem.

Nagyon örülök annak, hogy írtad, hogy rájöttél, hogy már nem jó neked a depi és megszabadulnál tőle, hát nosza! Ez az első lépés hozzá, hogy elhatároztad! :) A két feketekutyás filmecskében van egy kutyaütő készlet is, készítsd el te is a sajátodat: akár fizikai tárgyakat szedjél össze, amelyek hatalmas pozitív energiaforrásként működnek nálad, akár képeket, akár is-is, sőt, én nyitottam egy füzetet is boldogságfüzet néven, ahova azokat az élményeimet gyűjtöm, amelyek ha csak eszembe jutnak, érzem a boldogságot, ahogy szétrobban bennem, és ahogy érzem, hogy túlzottan görbülne lefelé a szám, akár tudom, hogy miért, akár nem, fogom és előveszem ezt a füzetet és mindig segít!

Az, hogy én mindig is kiírtam magamból a nyavalyáimat, összegyűrtem, kidobtam, tényleg segített a feszültségfeldolgozásban, belegondolni sem merek, hogy nélküle ki lennék most, mert így sem volt könnyű. Persze ha már akkor tudtam volna meditálni, az is segített volna, de az önvédelem része a sérülés megosztása, kibeszélése is, ezért ajánlom mindenkinek, pláne azért, hiszen így legalább saját magunkkal beszélgetünk, nem másokat terhelünk a lelki világunkkal. Amúgy is mondják, hogy a nők inkább fejen kívül gondolkodnak, kézzel írva meg tényleg le lehet vezetni feszültséget, hát még összegyűrve a papírt és kidobni a kukába, hát még el is égetni vagy lehúzni a wc-n (ha olyan a papír, hogy nem dugítja el persze... :D ). Hiszek a tudatosság hasznosságában, ha figyeljük magunkat és önazonosan élünk.

Egyáltalán nem éreztem soknak a 3-4 terápiámat, sőt, sokáig azzal küzdöttem, hogy miért lett vége, hiszen annyi mindenről nem beszéltünk még. Teljesen egyéni és nehezen mérhető, hogy ki milyen helyzetben mennyire sérül, értem ez alatt azt, hogy még egy ikertestvérpárnál is előfordulhat, hogy ugyanazok a családi körülmények az egyiküket jobban megviseli, mint a másikat, hát még ha nem is ikertestvérekről beszélünk. Alapból két testvér is lehet teljesen más személyiség, és ha nem ikrek, akkor az életkori sajátosságok miatt is reagálhatnak különbözőképpen ugyanarra a családi eseményre, amely tán az egyiküknek traumatikus, a másik meg megrántja a vállát és lepergett róla. Elég hamar kaptam kaptam meg a hosszantartó és sorozatos ptsd (poszttraumás stressz diszfunkció) diagnózist, és a gyerek- vagy fiatalkorom traumáinak egy részéhez még hozzá sem értünk a 3-4 év alatt. Nagyon mérges voltam a terápiám vége miatt és aggódtam is, hogy hogyan fogok boldogulni nélküle, de el kellett telnie még legalább annyi évnek, hogy megértsem és elfogadjam azt, hogy nem járhatok örök életemre terápiára, és talán meg is kaptam minden eszközt már ahhoz, hogy boldog életet éljek, a többi már rajtam múlik. A legfontosabb, hogy a terápiám során elköteleződtem az élet mellett és soha többé nem közeledek afelé, hogy kárt tegyek magamban részlegesen vagy teljesen, mert megértettem, hogy ez teljes mértékben abnormális. Rám pl. az is hatással volt a terápiám vége felé, amikor már arról beszéltünk sokat, hogy véget fog érni és tényleg félelmetes volt számomra, hogy milyen további lehetőségeim vannak még segítségre: gyógyszer, amit csípőből mindig visszautasítottam vagy bentlakásos intézmény, ha úgy gondolom, hogy egyedül nem tudok boldogulni. Ezt utóbbit meg az előbb kifejtettem, hogy a függetlenségemet és az autonóimát szinte mindennél többre tartom, tehát ezt is visszautasítottam. Volt szó arról, hogy még járhatok csoportterápiára is, de végül kiderült, hogy nincs ott hely számomra, ami fáj még egy kicsit, de tudok ezzel együttélni, már rég nem foglalkoztat egyáltalán, nem hogy naponta. Nagyon örülök annak, hogy a pszichológia körüli tapasztalataim már olyan távoli múltam részei, amely nem hogy nem határoznak meg engem, de eszembe sem jutnak szerencsére, kivéve, ha épp szóba jön valahogy. Ez viszont, hogy magamtól nem jut eszembe azt mutatja, hogy mégis csak elég volt nekem ennyi terápia, talán tényleg megkaptam minden szükséges eszközt ahhoz, hogy ne csak túléljem a mindennapokat, hanem boldogan is éljek! :)

Örülök, hogy tetszik a saját terapeutád is, ez a terápia alapja! :) Mióta jársz hozzá?

Ú, a házifeladatokat nagyon szerettem az én terápiámon is, akkor úgy éreztem, hogy nem csak szabad a terápiámra gondolni, de kell is, ráadásul gondolkodnivalót kaptam, amely tán jó irányba visz! :) Te is szereted a házi feladatokat?

A természet meg persze, hogy segít, sőt, fa ölelgetése is közismerten, sőt, már csak a zöld szín látványa is, akár képernyőn is, nyugtat, kórházakban is ezért zöld a fal, meg vannak amerikai kórházak konkrétan zöld szobákkal emiatt, ez mind onnan van! A friss levegő, a csönd, a működő világ képe meg értelemszerűen helyre rak mindenkit! :) Nem is értem, magamtól hogy nem írtam: ki a szabadba, fák közé mindenki, minél gyakrabban! :)

Erről amúgy eszembe jut még a hála is, hogy minél több dologért tudunk hálásak lenni, annál jobban érezzük magunkat, ilyen egyszerű, ami akár kihívás is lehet, hogy mindig azt nézzük, hogy miért lehetünk hálásak, és kinek, pláne, ha sikerül mindezt cinizmus nélkül véghez is vinni! :)