Kiégés 27 évesen?

Rövidebb ideje tapasztalom magamon, hogy olyan lettem mint azok az emberek akiktől konkrétan gyomoridegem volt. Az a fajta aki rideg, távolságtartó, “felsőbbrendű”, és félelmetes, legalábbis számomra azok ezek az emberek, teljesen begörcsölök ha ilyen emberrel közvetlen kapcsolatba kell lépnem, még a beszéd sem megy úgy, mint kellene, egyszerűen nem tudom kimondani azokat a szavakat amikre gondolok, úgy ahogy akarom. Az a baj a jelenlegi felettesem ilyen ember, nem találkozom vele sokat, de amikor igen, teljesen fojtva érzem magam. Nem beszélve arról, mikor valamiért “elővesz”.

Egy ideje közönyös vagyok például a zenék iránt, nem igazán ismerkedem, férfi létemre nem kezdeményezek. Magányosnak érzem magam, és megkeseredettnek. Előítéletes vagyok annak ellenére, hogy alapvetően egy jószándékú ember vagyok. Sajnos senki nincs akinek minderről beszélhetnék. A környezetem, a kollégáim sajnos buták és megbízhatatlanok. A családom el van, ha elkezdem mondani ami bánt azt mondják, hogy “innen van a fizetésem” meg hogy “neked eddig egy munkahely sem felelt meg” ( de igen, volt 1 ).

Nem vagyok az a vitatkozós fajta, inkább próbálom megérteni és elfogadni a másik ember nézőpontját. De ez a helyzet azt tanítja hogy legyek önző, gonosz, “sebezhetetlen” amiben én nem érzem jól magam, és néha már azon gondolkozom, hogy mennyire utálom magam, mennyire szar ember lehetek, hogy folyamatosan ezt kapom, miközben próbálok mindenkivel kedves és normális lenni.