Nagyon el vagyok keseredve. (?)

18 éves fiú vagyok. Egy olyan 18 éves fiú, akinek sosem volt senkije. Sem egy árva barátja, sem egy árva családtagja.

Apukám lekoccolt, anyukám meg kihasznál, sosem jó volt jó anya, leszar. Ha diákmelózok, állandóan lehúz pénzzel. Ő maga nem dolgozik, a testvérem tartja el igazából, de erről ne beszéljünk. Ott tartottam, hogy senkim sincs. A testvéremmel se jó a kapcsolat rám se hederít. Igazából magam tartom el.

Szeretethiányos vagyok, magányos vagyok. Most fogok érettségizni, tanulok rá, de nem tudom hogy fog sikerülni az emelt szint. Ha nem, majd ősszel...

Tegnap volt bennem (még egy) törés. Ballagási ceremónia része, hogy a szülők oda mennek a gyerekekhez, megajándékozzák őket. Az én anyám kijelentette, hogy nem fog elmenni, mert felnőtt ember vagyok, így telibe kakantja hogy mivan velem. Testvérem azt se tudja hogy érettségizni fogok, sőt, ő már kijelentette, hogy tartsam el anyámat mert ez az én kötelességem.

Igazából lepergett bennem amikor mondta az ofő a ceremónia ezen részét. Az hagyján, hogy nagyon égő lesz, de nekem nincs senkim, egy senki vagyok. Ha meghalok azt se tudná senki, velem bármit meglehet tenni.

Járok pszichológushoz, sőt van egy családsegítő akivel jóba vagyok, és nagyon támogatnak, de szomorú vagyok.

Iskolában se jó az életem, hiszen az osztályfőnököm kihasználja hogy nincs mögöttem támogató szülő ezáltal rajtam éli ki a feszkót.

Most nem is ez. Az utóbbi hetekben nagyon szolíd lettem. Nem akarok már barátkozni, hiszen velem senki sem akar barátkozni. Mindig pofára esek, minden pillanatban, elegem van már ebből. Engem senki sem szeret, és nem is fog senki sem, jobb lenne már eret vágni és meghalni csendben.

Magamban tanulok, de abban sem vagyok nagyon sikeres, 4 óra alatt tanulok meg 20 oldalt ami borzasztóan kevés, régen ezt 1 óra alatt letoltam, de nem tudok koncetrálni..