Hogy küzdhetem le a szociális szorongásos zavarom? (Nem, nem telik terápiára, sem másmilyen szakértőre.)

Nekem úgy ment, hogy szoc. fóbiásként mentem eü suliba. Idősek otthona, hajléktalanok otthona, kórház, házi segítségnyújtás, idősek klubja... Rettenetesen ment először. Úgy közlekedtem, hogy füles be, tekintetet leszegni, lehetőleg inkább ablakon kibámulni, az kevésbé néz ki úgy, mint akinek elment az esze, mivel még attól is szorongásom volt, hogy rosszul áll egy hajszálam, és úristen, mit gondolnak mások... Enni csak és kizárólag itthon tudtam, mások előtt nem mertem. Olyan visszahúzódó, udvarias és alázatos voltam, hogy szerintem a néhai királynő megdicsért volna érte, ha valaha találkoztunk volna és egyáltalán tudnék angolul beszélni.

Ezt csinálni kötelesség volt, volt mit tenni-venni, amikhez nem feltétlen kellett élettörténetet kölcsönösen megosztani az ellátottal, de az a kicsi fokozatosan egyre jobban és természetesebben ment. Amikor kétszer egymás után vágtam a fejemet a kórházi lámpába egy elég érdekesre sikerült ágyazásnál, illetve ágy kiszabadításnál, régen talán el is sírom magam szégyenemben, hogy ilyen béna vagyok. Akkor meg együtt nevettem az osztálytársammal és a kórteremben fekvő két bácsival, és egyikük sem gúnyosan tette, nem feszültem be. Helyzetek elé állított, mert noha nagyon udvarias és tisztelettudó voltam, és ezt sokan értékelték, nem mindenki, és kellett, amikor határozottságra volt szükség. Egyrészt nem lehet mindig azzal rohanni az ott dolgozóhoz, hogy ,,nem tudom", másrészt tele lett a nemlétező tököm és "legyünk már túl rajta, nem csillagot kértem az égről".

Bevallom, nem szerettem csinálni, de több szempontból hasznos volt, amit mind a mai napig viszek. Ez nekem 3 évembe került, utána is sokat javultam, mert nem hagytam el, amit akkor megszoktam, azaz megváltoztatott bennem valamit. Év közben heti 1 napot, nyaranta egy egész hónapot jelentett a nagy igyekezet.

Ha nem így csinálom, ha nem "kényszer", elvárás hatása alatt vagyok, magamtól biztos feladom, és mind a mai napig fülessel, lehajtott fejjel, kapucnis pulcsiban kerülném a tömeget, miközben gyötrően érdekel az emberek véleménye, miközben valójában le se xarják a létezésemet. Ha meg valakinek nem tetszik valami rajtam, így járt, tudom, hogy nem nézek ki jól, de nem is festek igénytelen hajléktalanként, és biztos a másikon szintúgy találnék olyat, ami nekem húzza a számat.

22/l

Szia

Nekem az segít és segített, hogy elkezdtem minnél több és nagyobb közösségbe járni és ott amennyire az elején csak tudtam elkezdtem szocializálódni, nagyon nehéz volt és a mai napig az, de úgy érzem, hogy egyre jobban megy.

Ha akarsz róla beszélni akkor írj nyugodtan privátban.