Akkor ez már valami mentális betegség lehet?

Eléggé szégyellem magam emiatt, ezért kissé habozva írom ki a soraimat, ami lehet kicsit kusza is lesz emiatt. Nos kb két évvel ezelőtt, volt egy nagy szomorúságom, ami másnak nem tűnhet nagy felhajtásnak, de nekem az volt. Egy nagyon erős és tartós legjobb barátságomnak lett vége az én hibámból, mert akkoriban még gyerek voltak agyilag, meg nagyon magamba zárkózó magányos típus. Már akkoriban is ő volt az egyedüli barátom, de ellöktem magamtól, mert egyedül jobban éreztem magam. Rajta kívül csak a nővéremmel voltam még nagyon jóban, de vele sem találkoztam annyit, meg neki is külön élete volt, pár, munkahely, stb. Így nem volt rám ideje, ami nem is volt probléma. Tehát teljesen egyedül maradtam, és nagyon is élveztem. De csak egy darabig. Másfél évvel később, teljesen megváltozott a személyiségem, mert újabb csalódások és traumák értek, amik már valóban elég komolyak voltak, és teljesen magamba zuhantam. És nyilván nem volt mellettem senki, mert az egyetlen igaz barátomat is ellöktem magamtól akkoriban. Annyira rosszul éreztem magam akkoriban, hogy egy furcsa álom és valóság állapotba kerültem. Nem is igazán tudom jól megfogalmazni hogy mit éltem át, miközben teljesen önmagamnál voltam. Még képzelt barátom is volt, és amikor szomorú dolgok történtek velem, elképzeltem ahogy valójában meg sem történt, és ő ott volt velem amikor kellett, így nem történt baj. Majd egyszer, ránéztem a volt legjobb fiú barátomra, és láttam hogy milyen boldog. Barátnője volt, céljai voltak, és minden klappolt az életében. Már amit én láttam belőle az interneten. Így gondoltam nem írok rá, meg amúgy is szégyelltem magam azért amiért régebben ellöktem. Pedig hónapokig keresett, hogy nem kellene ellökni egy ilyen jó barátságot, mert hogy tényleg kedvel, és szeretné tudni mi van velem. Majd végül újabb pár hónap múlva, véletlenszerűen összehozott vele a sors. Beszélgettünk, majd végül megegyeztünk hogy újra kezdjük a barátságot, mintha mi sem történt volna. Olyan jól éreztem magam vele, hogy a “képzelt világom” eltűnt, és nem is gondoltam rá többet. Nagyon hálás voltam neki, persze erről a fura dologról eszem ágában sem lett volna beszélni vele. Csak próbáltam jó haver lenni, és mindent megtenni érte amit tudok cserébe azért amiért ő is itt volt velem. Azóta három hónap telt el, és kezdenek visszajönni a képzelt dolgaim…Pedig nagyon küzdök ellene, mégis jönnek a képkockák, amiben elképzelem hogy minden jobb és szebb. Akkor ez nem is a magány számlájára írható, hanem valami mentális betegség lehet?

Előre is köszi a válaszokat, és hogy elolvastad ezt a hosszú szösszenetet!