Van értelme diagnoztizáltatni magunkat (több lent)?

Tipp1: írd fel egy füzetbe ott és akkor, amiket érzel és a terápián olvasd fel, meg persze mondd el ott is, hogy miért kell ezt így csinálnod

Tipp2: hát nem tudom, elvileg nem láthatná az üzemorvos a pszichiátriai papírjaidat, enyémet eddig még mindig mindenhol látták... Szerintem nem érdemes dg-t rakatni magadra. A problémákon nem változtat semmit, annyit érsz el vele, hogy lesz rajtad egy stigma.

Az öndiagnózis sosem célravezető. Külön képzés és minősítés nélkül még egy átlagos pszichológus több év szakmai tanulmány után sem diagnosztizálhat csak úgy másokat. Te a neten olvasott kivonatos jellemzések alapján meg pláne nem fogod magad helyesen diagnosztizálni.

Pont a napokban hallottam egy nagyon találó megfogalmazást Szirmai Gergő egyik lélek ápolgatós Bölcsész klub streamjében: "Én is odamentem a pszichológushoz, hogy szerintem ez a bajom, aztán két évig beszélgettünk róla, hogy tényleg úgy van-e és miért nem."

Nem a diagnózis a fontos. Az csak egy címke, amit rád lehet ragasztani, de önmagában nem változtat meg semmit és pláne nem megoldás semmire. Ha megkapod a diagnózist és beletörődsz, elfogadod, ezért utána azt lobogtatod magad és mások előtt mindenféle helyzetekben, hogy azért vagyok ilyen, mert... Akkor többet árt, mint használ. Különösen, ha még (akár tudatosan, akár tudattalanul) azonosulni, megfelelni is próbálsz a diagnózisodnak, hiszen téged diagnosztizáltak, azzal a betegséggel ez jár, szóval akkor oké, hogy így viselkedsz, még ha korábban sosem tetted is, de most már lehet, mert téged diagnosztizáltak, hogy az vagy...

Ezek a betegségek rendkívül összetettek, nem bináris kérdés, hogy igen/nem az vagy-e, hanem általában egy csomó féle tényező együttállása jellemzi őket és a diagnózisok jellege is olyan, hogy inkább az vagy mint nem.

A diagnózis nem a célja a pszichológiai munkának, hanem az eszköze. Nem a vége a terápiának, hanem csak egy korai mozzanata. A diagnózis önmagában semmit nem ér, ha nem arra használod, hogy segítsen könnyebben, eredményesebben, jobb megoldásokat találni az érintett helyzetekre, eseményekre. Ja, hogy van egy ilyen diagnózisod, akkor érdemesebb inkább így megközelíteni a dolgokat, mint úgy próbáltuk volna, mert ezeknél a betegségeknél inkább ez szokott működni, az meg kevésbé.

Ne azért menj pszichológushoz, hogy diagnosztizáljon, az vagy-e vagy sem. Azért menj el, mert megoldást szeretnél találni a különféle helyzeteidre. Ezen dolgozzatok.

Még az sem teljesen biztos, hogy jó, ha elmondod, hogy van egy ilyen feltételezésed, mert előfordulhat, hogy ez megvezeti a szakembert is. Ha eleve feltételez valamit, amit te adsz a szájába, akár öntudattalanul is könnyebben keres az ember olyan válaszokat, amik megfelelnek a feltételezésének.

Az nem jó, ha nem mondasz igazat a pszichológusnak, mert ha félrevezeted, azzal nem őt vered át, hanem saját magadat. Sokkal jobb, ha egy adott helyzetben elmondod a pszichológusnak őszintén, hogy erről nem szeretnél beszélni, mert még nem állsz rá készen. Akár azt is mondhatod, hogy úgy érzed, soha nem akarsz erről beszélni. Aztán majd később kiderül, hogy ez változni fog-e vagy sem. Ha jó a pszichológus, akkor tudni fogja megfelelően kezelni. Tudni fogja, hogyan építse fel, hogy később mégis meg tudj, akarj nyílni, hogyan feszegesse finoman azt a dolgot, hogy ne érezd, hogy erőlteti, mégis ki tudja alakítani benned, hogy egy idő után képes legyél beszélni akár arról is és addig ne érezd magad nagyon nyomás alatt, hogy márpedig ezt meg akarja tőled tudni.

A terápia során bármit jogod van mondani, ha úgy érzed. Azt is elmondhatod a pszichológusnak (sőt érdemes is), hogy úgy érzed, nem jól kezeli a dolgaidat. Ő meg majd ezt valahogyan kezelni fogja, hogy jobban működjön a terápia, vagy megállapodtok benne, hogy egymással nem tudtok mire jutni, keress inkább mást helyette, akivel jobban működik a kommunikáció és a munka.

Ha nem tudsz/akarsz megnyílni a pszichológusnak, úgy valóban nem könnyű eredményt elérni. Érdemes megpróbálni megvizsgálni akár csak magadban, akár ezt a témát vinni a pszichológushoz, hogy miért is nem tudsz, mersz, akarsz megnyílni. Van olyan helyzet, hogy akarnád (ha nem is a megnyílást, de az általa elérhető eredményt), csak mégsem tudod magad rávenni, hogy megnyílj. Nem segít ebben a szégyenérzet és egyéb gátlások sem. Viszont ha elmondod a pszichológusnak, hogy mi nem megy, miért nem megy, elkezdtek ezekről a dolgokról beszélgetni, akkor a pszichológus segíthet megtalálni a megoldást, hogy mégis sikerüljön.

Nem könnyű, de ha akarod, akkor sikerülhet.

Ha nem akarod és nem teszel érte, akkor nem is fog menni.

A legtöbbször téves diagnózist adnak.

Úgyhogy mindegy.