Azt hiszem, hogy skizofrén az exem. Követett. Meg fog ölni?

Már megbántam, hogy kiírtam ezt a kérdést. Az tény, hogy én nagyon megijedtem akkor. De azóta már találkoztam vele párszor. De amúgy meg mára már szakítottam vele. Gyakorlatilag katatonikus állapotban vagyok. Összevesztem nagyon csúnyán a pszichémmel, miután sac-per-kábé kiírtottam a lelki életem, utána a pszichémen volt a sor, és sok napi komoly összetűzésben voltunk, mondjuk a psziché csak fejfájással és lelki fájdalommal reagált az inzultusra köztünk. Végül három nap múlva feladta. Tudniillik rájöttem, hogy nem fogok meghalni. Arra is rájöttem, hogy nekem az volt a bajom, hogy az elmúlt majd másfélévben nem tudtam elfogadni, hogy élek, és azt aztán végképp képtelen voltam elfogadni, hogy élni is fogok... Ha annyit , mint anyám, akkor még kábé harminc évet. Magamban ezen filózok magamban, hogy még harminc karácsony, harminc születésnap, és ez vigasztal, hogy ez nem olyan sok. Valahogy csak ki lehet bírni. Megölni magam nem tudtam, soha nem is próbáltam, tudtam, hogy ez milyen következményekkel járna. Szóval mára elfogadtam, hogy élni fogok...

Persze ez nem élet, ez valamiféle túlélő tábor, a cél a túlélés. Egész jól kezdek alkalmazkodni, ezen a földön alig vagyok. Többnyire a rajzos, festészeti dimenzióimban, vagy a regényeimben vagyok. Ezen a földön nem nagyon. Én gyakorlatilag még létezem, de inkább biológiai módon, ezen a földön már nemigen vagyok. Boldog nem vagyok, de most nem is szenvedek, és ez már nagy szó...

Szóval sz@ar az élet, de nem kell örökké csinálni. Szép csendben megvárom, amíg meghalok. Mást nem tehetek. Addig pedig, amíg várakozok,megcsinálok pár nyelvizsgát, elvégzek még egy egyetemet, befutom a képzőművészeti karrrierem. De sajnos arra nincs lehetőség, hogy a magánéleti szétszakadságomat és halálomat semmisnek vegyem, vagy hogy elkülönítsem a karrieremtől. Soha nem leszek teljes,és ezért a karrieremet se tudom olyan mértékben kifejteni. Bár lehet, hogy pont a széttörtségem miatt, és amiatt, mert már nincs egy azonos személyiségem, mert szarrá tört, és részben meghalt, na, lehet,hogy emiatt leszek jobb képzőművész, mert alig vagyok már ezen a földön. Utálok ezen a földön lenni, mert ku@rva sz@ar az élet. De a fák még szépek, a mezők, a rajzolás és a festés is szép dolog, habár örömérzetem már abszolút nincs.... Mindenki tudja, milyen, ha nincs örömérzete, na, akkor most képzeljétek el, hogy nekem soha nincs már örömérzetem..., semmitől se. Még egy nyamvadt csoki se tesz boldoggá, a napsütés se, semmi. Szóval ezért nehéz nekem, mert így örömérzet nélkül bonyolult csinálni. De csinálni kell, ha már nem öltem meg magam. Úgyis egyszer véget ér.

Az, hogy a fiú hogyan, és mit csinált, már nem érdekel. Sikerült érzéketlenné tennem magam, és csak ez érdekel. Élhetővé kellett tennem a hátralévő éveimet. Ezen orvos nem segíthet, senki se, csak a halál, amit már valahol várok. De nem akarom siettetni, csak jobban elfogadtam, mert nem feltétlen rossz. Meg volt pár halálos élményem a sok szuicid gondolatom miatt, és félek a haláltól és nem akarok meghalni, habár szeretnék meghalni, mert nem jó így élni. Tehát ezért jobb, ha élek, mert biztosan nem akarok én valósan meghalni, hanem biztosan egy menekülési terv ez, amit a pszichém kieszközölt.

Ez nem jelenti azt, hogy jobb lenne bármi is, vagy javulna bármi is a jövőben, csak tisztában vagyok vele, hogy még nincs itt az időm, nincs itt még a vég. Ettől független bármi történhet velem, természetesen, de az élet ciklikus dolog, és a halálnak is meg van a megfelelő szerepe, a megfelelő időben. Persze mondom, hogy bármi történhet. Csak meg kell tanulnom legalább minimális szinten tisztelni az életem, akármennyire szar is, mert nekem ez jutott. És nincs jogom tényleg saját magamtól elvenni az életet, mert még nem számolták ki, hogy nekem el kell mennem erről a földről. Amúgyis tudok én máshol lenni,nem kell itt lennem,más dimenziókban lehetek.