Olyan indulat van bennem, hogy attól félek, én leszek a következő lövöldöző őrült. Kicsit félek magamtól. Van még esélyem egy normális életre?

Láttam ez említett filmet. Tényleg jó:D

A pszichiáternek egyedül a TB-s változatát próbálnám ki, bár, mint írtam, attól félek, hogy meghallgatnák a problémáimat majd felírnának egy rakat nyugtató szert. Nem hinném, hogy ez lenne a megoldás. Beérném annyival is, ha látnám, hogy valakinek, olyannak, aki tényleg ismer, érek valamit és foglalkoznak velem...

Pszichológusnál egyébként sokszor voltam, többnél is. Kineziológusnál is. Két bajom volt ezzel: már az is komoly lelki dilemmát okozott, hogy egyáltalán elmentem hozzájuk. Lehet, hogy ezt nehéz megérteni, de egy fiatal srác egyszerűen hülyén érzi magát, amikor a barátai különféle módokon állandóan "lazulnak", ő meg pszichológushoz jár. Hülye érzés. Persze senkinek nem kötötttem az orrára, de valószínűleg tök hülyének néznének, ha megtenném. Nálunk nem szokás "lelkizni"...

A másik problémám -ez nagyon anyagiasan fog hangzani- a pénz. Nem arról van szó, hogy nem engedhetjük meg, de egyszerűen sokallom. ÉN sokallottam, nem is a szüleim (pedig ők fizették). Egy teljes terápia sok látogatásból jön ki. Nekem az lenne az igazi megoldás, ha lenne egy olyan barátom/ismerősöm, aki amellett, hogy tud velem komolyan beszélgetni, ért is ezekhez a dolgokhoz és tudna is tanácsot adni.

Kedves utolsó!

Örülök, hogy megosztottad velünk fantasztikusan hozzáértő véleményed. Az ilyenekre sajnos elvből nem adok. Talán ha normális hangnemben adnád elő, még komolyan is venném. De így biztosan nem. Már csak azért sem, mert tudom magamról, hogy nem vagyok az. Jó ember vagyok, aki nagyon rossz lelki állapotban van. De attól még jó ember vagyok. És soha nem leszek lélektelen barom.

Semmi közöd hozzá. Még írni sem tudsz. És rosszul ítélsz meg. Egyszerűen nem vagy kompetens ebben a kérdésben.

Az egyetlen, amire ráhibáztál, hogy bennem van a hiba. Vagyis bennem IS. Azt hiszem, eleget láttam, hallottam. Azt hiszem, van kiút.

Utóirat:

Ha esetleg elgondolkodsz azon, miért nem érdekel a véleményed:

"Talán még a zárt osztályba se férnékl be, annyira beteg az elméd"

Csak ezt az egy mondatodat olvasd el.

Látszik, hogy te még életedben nem voltál elmegyógyintézetben. Ott a zárt osztályon levő emberek nincsenek olyan állapotban, hogy írni tudjanak. Nem tudnak már írni. Még a mozgásszabadságuk is erősen korlátozott. Az olyan embert, mint én, nem vinnék elmegyógyintézetbe, mellém rendelnének legföljebb egy szakembert, aki felmérne. Ezekből a nyilvánvaló túlzásaidból látszik, hogy teljesen járatlan vagy a témában. Ha ugyanezt egy pszichiáter mondaná és komolyan gondolná, elgondolkodnék rajta.

Eddig három pszichológusnál, egy kineziológusnál és több egyéb szakembernél jártam. Valahogy mindig úgy éreztem, kivétel nélkül, hogy csak beszélek, ők meg felteszik nekem azokat a kérdéseket, amiket ezerszer feltettem már magamnak. Néha találtunk egy-egy megvilágosodás-morzsát, egy-egy fontos felismerést, de ezzel együtt sem mentünk sokra. És igen, valahol túl soknak éreztem azokat a pénzeket, amiket elkértek. Főleg annak fényében, hogy mivel két épkézláb szülőm van, szerintem az ő dolguk lenne, hogy rajtam tartsák a szemüket és egyengessék az utamat. Most találtam egy olyan valakit (nem pszichiáter), akinél végre azt érzem, hogy csinálunk is valamit.

Tudom, hogy fárasztó, hogy állandóan magyarázkodok, hogy nehéz eset vagyok. Akarod tudni, mit gondolok? Baromira zavar, hogy én fizetek ki vagyonokat azért, mert pár rohadt, értéktelen suttyú kis senki erősebb volt nálam kamaszkoromban és rám szállt. Mert én nem tönkre mentem, hanem tönkretettek. Úgy gondolom, hogy nem igazságos, hogy most nekem kell nyalogatnom a sebeimet, miközben ők élik világukat, ki tudja, hány embert téve még tönkre. Az iskolában megtörténnek olyan dolgok, amiért a felnőtt világban már kőkemény jogi büntetések járnak. Úgyhogy fogni kéne egy légpisztolyt és kilőni az egyik szemét néhánynak, azzal mindjárt úgy érezném, hogy helyreállt az önbecsülésem, hogy kiálltam magamért és igazságot tettem. Én fizessek azért, hogy helyrehozzam, amit ők műveltek velem? Egy normális, életvidám, jólelkű gyerekkel? Én járjak terápiákra és adjak ki százezreket?

Tudod, eléggé unom már, hogy mindent NEKEM kell megoldanom, mindenre én jöjjek rá, mert mindenki más szarik rá, senkit nem érdekel, mi van velem, hogy még a szüleim sem segítenek ilyen alapvető dolgokban, azon kívül, hogy finanszírozzák ezeket a szakembereket. Néha nem is igazán értem, miért küzdök. Mi az a nagy cél, amit el fogok érni, ugyan miért érdemes meggyógyulnom? Mi lesz, ha úgy többé-kevésbé normális leszek? "Hurrá, sikerült felépülnöm, csak 10 évet b*sztam el az életemből, amik amúgy a legszebbek, amikor másnak semmi baja nincs, de sebaj, mostmár, 27 évesen, készen állok, hogy gondtalan kamaszként élhessek!" Ez lesz majd az a nagy megkönnyebbülés, amit érzek? Én úgy érzem, hogy semmi szüksége nincs rám senkinek. Nincs létjogosultsága ennek a személynek, ennek a gondolkodásmódnak, aki vagyok. Miért küzdjek állandóan, vért izzadva, újra és újra felállva, hogy majdnem olyan jó lehessek, mint mindenki más? Nekem ez nem kell. Ha nekem ezt osztotta le az élet, akkor én dobok. Senki nem kérdezte, hogy akarok-e élni, egyszerűen csináljam végig az élet összes szarságát, akkor is, ha örökre boldogtalan leszek. Vagy éljek boldogan mondjuk 30 éves koromtól abban a tudatban, hogy örökre megnyomorodtam kamaszkoromban és gondoljak vissza mindig keserűséggel a "gondtalan ifjú évekre". Oldjak meg mindent egyedül, legyek a saját magam pszichológusa, jöjjek rá mindenre én, mert a szüleim képtelenek rá, fussak a barátok után, miközben ezerszer rámcsapják az ajtót. Nekem ez nem kell!

Ezért nem érdekel a tanulás és semmi más sem. Nincs enegriám már rá, kifogytam, elfáradtam. Plusz nincs már motivációm sem rá, komolytalannak érzem az egészet. Tanuljak diplomáért, miközben azt se tudom, élek-e addig. Ezt komolyan írom.