Elveszíthető-e az ember személyisége elnyomásra? Feljelentettek, elvész a lelkem, úgy érzem

A kérdésem kicsit komplikált, de megpróbálom rövidre fogni… A fő kérdés az, hogy elveszíthető-e az ember személyisége, vagy legalábbis milyen következményekkel jár, maradandóval, vagy csak átmenetivel a következő helyzet.

Adott egy ember, aki szeret egy másikat, ez a másiknak nem tetszik, és úgy gondolja, hogy úgy oldja meg ezt a problémát, hogy módszeresen lejáratja, bajba sodorja, idegileg, lelkileg, érzelmileg kikészíti és megalázza, porba tiporja és kínozza, hogy hátha „feladja”. A másik ezt látja, és érzi, de úgy gondolja: azért teszi ezt a másik, mert Ő (azaz, aki szeret), nem bizonyított eleget, ezért újból, és újból megpróbál jobbnál-jobb ajándékokkal meglepni a szeretett személyt. Viszont, aki rühelli a másik szeretetét, ez egyre jobban bosszantja, kigúnyolja az ajándékait, nevetve szemétbe dobja, barátnőivel nyíltan megalázza és kiröhögi azt, és a végén olyan messzire megy a „szeretett személy”, hogy több rendőrségi ügyet generál, főleg hazugságokra, féligazságokra, kiforgatott dolgokra alapozva azt (tudni kell erről a nőről, hogy szeret „játszani”, legalábbis sok mindent játéknak fog fel, és a színészkedés sem áll tőle távol), és így, a „szeretetet adó” személy meghurcolás alá kerül.

Ugye azt ecsetelnem sem kell, milyen érzés az, mikor valakit nyíltan, tisztán, önzetlenül, tényleg mélyen szeretünk, már-már rajongva, és a másik direkt kárt akar okozni, direkt a másik tönkretételét kívánja, felfoghatatlan indokok miatt, akár a másikat börtönbe is záratná.

A meghurcolások hatására a „szeretetet adó” személy el lesz tiltva szinte mindentől, internet, valóság, barátok, mivel a „szeretett személy” minden cselekedetébe belemagyaráz valami betegeset, ártó szándékút – tehát szinte csak a lakásban él a „szeretetet adó” személy, abszolút várva az órák, napok leteltét, hogy elérkezzen a tárgyalás pillanata, ahol az igazát elmondhatja.

Egy pár pillanat alatt megfosztják mindentől, amit addig tett, szeretett, ami „kikapcsolta”, és boldoggá tette. Fontos volt a „szeretetet adó” személy számára a gondolatai kifejtése, másokon való segítség, mások meghallgatása, egyszóval olyan tettek, amihez muszáj egy másik ember, és magányosan nem létrehozható. Mivel élete egyik fő céljának a másokra való figyelést, segítést, „tanítást”, támogatást, inspirálást tartja, ezért, enélkül, úgy érzi, nem ember, sőt: bűnt követ el. Bűnt, mert nem teszi azt, amit Ő „feladatának” tart. Ízig-vérig ellentétes, amit tesz (tehát, hogy: bújkál, elkerüli azokat a helyeket, ahol a „szeretett személy”be botolhat, vagy annak ismerőseibe), minden elvével, gondolatával, érzelmével ellentétes, amit tesz, de mivel a családja retteg, hogy a „szeretetet adó” személyt megverik, börtönbe csukják, ezért az ő kedvükért belemegy ebbe a játékba…

Viszont úgy érzi, folyamatosan meghazudtolja önmagát, gyáva, gyenge, elárulja az elveit, saját magát sokkal fontosabbnak tartja, mint másokat, mint a feladatát, és mértéktelenül lenézi önmagát…

Elkezd hihetetlen haragot érezni a „szeretett személlyel” szemben (árulás, aljasság, kegyetlenség – hiszen a szeretett személy a szeretetet adó személy ajándékait, mint bizonyítékot használta fel, amik tiszta szeretetből, szerelemből készültek, ő viszont gonosz, ártó tulajdonságokkal ruházza fel), valamint a családdal szemben (szintén gyengének tartja őket, gyávának, és voltaképp kegyetlennek: nem bíznak benne, nem hisznek neki, úgy gondolják, ők tudják, mi a jó, de ezáltal hatalmas kínt okozva a szenvedőnek).

A „szeretetet adó” személy úgy érzi, napról-napra üresebb, néha dühkitörések, néha sírásrohamok, néha kétségbeesés vesz rajta erőt, de egy biztos: kín neki minden nap, amíg nem jön el a tárgyalás napja. Úgy érzi, elveszti a személyiségét, elveszti a gondolatát, az érzelmeit, mindent, amit fontosnak tartott, és a családja nem érti: neki még a halál, börtön is jobb lenne, mint ez, mert ez csupán biztonság, neki nem fontos az élet, hanem az, hogy tegyen valamit, akár mással, akár másért, valami pozitívat, építőt, ami inspirál másokat, de ezt nem hagyják neki: biztonságra, voltaképp önzőségre sarkallják – nem értik, hogy számára a személyisége elvesztése, az élete céljának eltörlése és eltüntetése sokkal fájdalmasabb, mint az élete/biztonsága, nem értik, hogy a túlélés nem fontos, ha az ára a személyiség/lélek/érzelmek elvesztése, megcsorbítása, megnyomorítása.

Ez az állapot már lassan 1 éve van, és igazán zuhanás 6-7 hónap után kezdődött: mindig hitegették, hogy nemsoká tárgyalás, de elmaradt. Mindeközben a „szeretett személy” szinte kérkedik azzal, hogy milyen jó az élete, sikereket ér el az életben, a „szeretetet adó” személyt viszont bosszantja, hogy ehhez igazságtalanságon keresztül, a másik tönkretételén keresztül jutott el, nem megérdemelve azt (félreértés ne essék: nem azzal van gond, hogy sikeres, hanem azzal, hogy a másikat mindeközben nyomorba taszította, taszítja).

A kérdés az: meddig tartható/bírható ez? Elveszhet egy ember személyisége, örökre? Milyen lelki nyomorékságot okoz ez hosszútávon? Mit tegyen a „szeretetet adó” személy, ha már lassan olyan szintre jutott, hogy boltba lemenni sem bír, mert nem képes elfogadni azt, amit tettek vele, ahogy tették vele, hogy nem ér véget ez az állapot, és voltaképp mind a családja, mind a „szeretett személy” korlátozza, korlátozásra bírja őt?

A „szeretetet adó” személy már lassan az öngyilkosságba akar menekülni, mert semelyik másik fél nm érti meg, mit érez, hogy neki milyen dolgok lennének fontosak, és nem teheti azt, elvész a véleménye a dolgokról, a stílusa, az érzései, a lelke, a gondolatai, a humorérzéke, és egészségi állapota is megromlik a korlátozástól, az igazságtalanságtól, a jogtalan aljasságtól, és a szeretetért való büntetéstől. Mit tehet a szeretet adó személy? Hiszen érzelmek, gondolatok, pozitív tettek nélkül az élet nem élet.

Bocsánat, ha zavaros, de csak ennyit sikerült összehoznom nagy nehezen.