Ez normális? Úgy érzem mindenkinek alá vagyok rendelve, társaságban meg se tudok szólalni, vagy ha igen akkor hülyeségeket mondok. Nem szeretek emberek közé menni, de ha egyedül vagyok, akkor se jó. Mi ez?

Ez csak valami tinédzser probléma? Vagy más? Mielőtt tesóm "bepasizott", azelőtt mindent együtt csináltunk, nem részletezem, mert szerintem mindenki tudja mire gondolok. Egyszerűen fogalmazva össze voltunk nőve. Aztán egyre kevesebbet foglalkozott velem és ez nagyon megviselt. Nincs sok barátom, mert még nekik sem merek teljesen megnyílni. Úgy éreztem, hogy egy senki vagyok, ha valaki megkérdezett, hogy mondjak véleményt pl. egy ruháról, akkor se volt semmi gondolatom. Apa nagyon félt és még 5 évesnek tart (légyszi ne írjátok, hogy beszélgessünk többet, mert az nem hatja meg egyáltalán...), szerintem ezért lettem ennyire visszahúzódó. Amikor párszor elmegyek barátnőimmel sétálni, beszélgetni akkor apa miután hazaérek rögtön azzal vádol, hogy fiúzok és olyan valószerűtlen kérdéseket tesz fel amitől megáll az agyam! Pedig egyáltalán nem vagyok, olyan r*banc fajta, én anyumékat mindig meghallgattam és odavoltam értük, úgy bálványoztam őket idáig, nem jártam még soha szórakozóhelyen, nem öltözködök úgy mint a mostani 16 évesek (nem nézek ki úgy mint egy k*rva), nincs rajtam 2kg smink, egyáltalán nem vagyok olyan mint a többiek. Lehet pont ezért nem találom meg senkivel a közös hangot? A velem egyidősekkel nincs semmi témánk, a felnőttekkel sokkal jobban el tudok beszélgetni mint másokkal (kivéve a szüleimet). Itthon szívesen takarítok, nekem ez nem fáradtság. De rájöttem arra, hogy ez nem az én világom, itt az a menő, ha valakinek legalább 3 pasija van, akiket naponta váltogat és már 12 évesen nemi életet élnek. Olyan helyen élünk, ahol mindenki ismer mindenkit, ezért nem merek elmenni a boltba se mert le vagyok írva azzal amit veszek, vagy ahogy öltözök. Megpróbáltam önállósulni, de ezzel csak azt értem el, hogy a család még jobban eltávolodott egymástól. Nővérem már alig jár haza, apa állandóan dolgozik (tipikus munkaőrült, és haragszik amikor nem segítek neki), anyát egyáltalán nem érdekli mi van velem, mindig azt mondja, hogy ő tudja , hogy én milyen érett vagyok és sose fogok hülyeséget csinálni (ellentétben vele). Az iskola elég jól megy, csak az osztálytársaimmal vannak gondok (pontosabban inkább velem). Egy általános iskolás osztálytársammal együtt mentünk gimnáziumba, akit sose szerettem. Néha beszéltünk egymással de sohase mondtuk ki, hogy utáljuk egymást, de szerintem mindketten éreztük. 9.-be már rögtön leírt mindenkinek, hogy milyen csendes vagyok és jószívű, könnyen kihasználhatnak. És ez sajnos igaz, ha már valaki csak szépen is rámnéz, akkor nem tudok nem-et mondani neki. És érzem, hogy ezzel a tulajdonságommal vissza is élnek. Még a "legjobb barátnőim" is... Mondhatni eléggé elvesztettem a bizalmamat az emberekkel szemben. Inkább az állatokkal foglalkozom, nagyon szeretem tanítgatni a kutyusomat, ő a legjobb barátom. Tudom, hogy így nem lehet megoldani semmit, csak arra vagyok kíváncsi, hogy másokkal is fordult már elő ilyen? Vagy ez csak egy feltűnési viszketegség? 16/L

U.i.: Ha valamit érthetetlenül fogalmaztam, nyugodtan kérdezzétek meg!