Sajnos lassan 5 hónapja deperszonalizációs szindrómában szenvedek. Vannak olyan emberek itt akik már kigyógyultak ebből a betegségből, illetve még szenvednek benne? 16/L

3 hónapja járok pszichoterápiára, és tudom,hogy idő kell csupán szeretnék találni olyanokat akiktől kérdeznék és talán kölcsönösen nyugtatnánk egymást.. én csak nem szeretném 16 évesen pszichés gyógyszerekkel tömni magam :/

Amikor kimondom,hogy élek van egy testem gondolkozok, véleményt alkotok és élvezem a dolgokat mindig görcsbe rándul a gyomrom és a miérteket keresem, vagy hogy ez normális e, a tudatom válaszol,hogy ez így helyes az érzéseim viszont nem ezt támasztják alá, én igen is erősen próbálok tenni az ellen,hogy ne érezzem, hogy lekössem magam,hogy jobb legyen, de magamtól nem tudom sikerül e ez.. a valóság és köztem van egy furcsa átlátszó fal, és így olyan mintha nem is léteznék valójában.. de azért köszönöm a válaszod:)

Próbálok úgy viszonyulni ehhez az egészhez,hogy átmeneti, hogy nem marad így örökre,hogy én igen is normális ember vagyok, úgyanúgy mint mások.. Csak sajnos emellett én személyiségzavarral küzdök.. Nem tudom, milyen az mikor normális,hogy van egy énem.. A másik nagyon borzalmas érzés a testem, tudom,hogy a betegségem alatt elidegenedek tőle, tudom,hogy ez "normális" ebben az állapotban, de egyszerűen borzasztó érzés,hogy nem tudom elfogadni,hogy mindent ezzel kell csinálnom és élveznem.. Az én szindrómám egy agyrázkódást követő szörnyű alvászavar hozta elő mert 5 hétig szinte aludni is képtelen voltam. Azóta ugyanabban a szinte nem érzem magam a valóságban állapotban szenvedek.. Aztán jönnek a kérdések.. Hogyan vagyok térben és időben itt? Elidegenedett tőlem a beszéd is, vagy az érzések, az érzelmek.. Az iskolában csődöt mondtam.. Itthon fekszem, néha próbálok inkább olyasmivel törődni ami eltereli a figyelmem de képtelen vagyok.. Ha azokat a dolgokat teszem amik régen számomra élvezhetőek voltak, ma már nem érzek közben semmit.. Nem merek egyedül tömegközlekedési eszközre szállni, holott tudom,hogy csak a képzeletemben olyan szörnyű és a "valóságban" cseppet sem.. Én csak Frontint szedek, napi 3-at. Próbáltam már nem bevenni, de szinte görcsösen pánikolok és ez segít.. Ennél erősebb gyógyszernek nem szeretnék függője lenni és sem a pszichológusom sem a pszichiáterem nem ajánlja nekem ezeket a gyógyszereket.. A lényeg, nagyon sokáig sorolhatnám mennyire borzalmas a helyzet és kilátástalannak érzem a helyzetet, de olyan jó lenne megbékélni ezzel,hogy elmúlhasson! Mindenki levelét nagyon szívesen olvasnám, a segítségetek nagyon sokat segítene nekem:)