Segítség! Mit tehetnék? Elegem van az egész életemből!

Bocsi,ha kicsit hosszú lesz,de muszáj kiírnom magamból,hogy mit érzek!Egyszerűen elegem van!

18 éves lány vagyok.Nagyon zárkózott vagyok,egyszerűen nem bírok kinyílni mások felé.Van pár barátom,de velük elég ritkán találkozom.Ők is ilyen zárkózottabb típusú emberek,akiket a többség nem bír,mint ahogy általában engem se nagyon.Már kiskorom óta zárkózott vagyok állítólag,már az oviban sem akartam nagyon ottmaradni.Most egy nagyon erős gimiben vagyok negyedikes (jövőre végzős),egy lánnyal vagyok jóban (akivel néha el szoktunk menni színházba de annyi sussz-passz),de a többiekkel nem igazán tudok miről beszélgetni (pedig vagyunk 36-an).Ugyanez volt az általános iskolás osztályomban is,csak ott annyival rosszabb volt a helyzet,hogy még csúfoltak is,mert teltebb alkat vagyok.

Az első kérdésem az lenne,hogy hol tudnék új embereket megismerni? Bulikba nem járok,nem iszok,nem cigizek,semmi ilyesmi,úgyhogy nálam ez nem jöhet szóba.De újabban egyre jobban érzem,hogy szükségem lenne barátokra,és arra,hogy ki tudjak nyílni!Mit tehetnék ennek érdekében?

(Egyébként ez az érzés nem olyan régen kerített hatalmába,hogy jó lenne emberek közé menni.Tipikusan eddig szerettem állandóan itthon lenni,lehetőleg egyedül,zenét hallgatni,verseket írni,filmet nézni stb.Úgy éreztem az életemből,nem hiányoznak az emberek,jól megvagyok egyedül is.Ez változott meg.).

A másik gondom,hogy újabban úgy érzem,hogy a sors már egyszer megvert ezzel a zárkózottsággal,de se a magánéletemben,se a suliban újabban nem úgy alakulnak a dolgok,ahogyan elképzeltem.

Két hete megismerkedtem egy fiúval,mert a lány osztálytársam (akiről már írtam,hogy színházba járunk együtt) elrángatott magával az anyukájához,aki egy kávézóban várt rá.A lány bátyja is megérkezett,akivel elkezdtünk beszélgetni,ő lenne az a fiú.Hazakísért,megbeszéltünk egy találkozót,de még arra sem méltatott,hogy írjon egy mondatot.Pedig úgy tűnt,szimpatikusan vagyunk egymásnak.Ő volt az első olyan fiú az életemben,aki úgymond "megdobogtatta" a szívemet és erre egy sort se írt.Újabb csalódásom az emberekben.Pedig amikor kettesben beszélgettünk,egyáltalán nem tűntem zárkózottnak és nagyon kedves voltam vele.Semmit nem jelentettem neki ezek szerint.

A suliban is elkezdtem rontani,pedig jó tanuló voltam.Orvosira készülök egyébként.Szívvel-lélekkel tanulok biológiát és kémiát (kémiából még különtanárhoz is járok),de nagyon nem vagyok megelégedve a jegyeimmel,pedig szorgalmas vagyok.Tavaly egy csomót görcsöltem is sulin,de idén átmentem a másik végletbe:egyszerűen nem bír érdekelni az egész,elvesztettem a motívációmat.Bevezették jövőre a két emelt szintű érettségit az orvosira,abba pedig egyszerűen belegondolni sem merek,hogy fogom őket megcsinálni.

Úgy érzem,rám senki sem kíváncsi,pedig újabban próbálok nyílni mások felé (jó példa rá az osztálytársam tesója).Pedig önzetlenül segítek bárkinek,ha kéri,ezért is szeretnék orvos lenni.Kész lennék feláldozni az életemet másokért,akik még egy sorra sem méltatanak sokszor.

Ezek normális érzések? Ti mit tanácsoltok,mit tehetnék? Életvitelt kellene váltanom?

Előre is köszönöm,aki elolvassa és normálisan válaszol!